- Nem csak a kultúra, de a nyelv is teljesen idegen volt számotokra. Hogyan teltek az első napjaitok? Hogyan fogadtak benneteket a helyiek?

Ági: Nagyon ügyes volt a szervezés, mert megérkezésünk után két hétig egy „karanténban” laktunk a többi 200 ösztöndíjassal. Különböző ismerkedési programokat, filmvetítéseket szerveztek nekünk, lassan hozzászoktattak minket a helyi ételekhez és szokásokhoz, majd persze elengedték a kezeinket, és utána jött a mély víz. A mi ösztöndíjunk Surabayába szólt, de azt hiszem, az ország minden területén ugyanazzal az őrületes kíváncsisággal találkoztunk volna. Ez eleinte jólesett, de egy idő után már nagyon zavaró volt, hogy folyton figyelnek és a nyomunkban vannak. Az indonézeknek nincsen fogalmuk arról, hogy mi mit értünk privát szféra alatt. Az elején 10-15-en laktunk egy házban a helyiekkel és más ösztöndíjasokkal, és egy percig nem tudtunk egyedül lenni. Ez után döntöttünk inkább egy saját kis ház bérlése mellett. Tényleg döbbenetes, hogy a gyarmati időkből visszamaradt felfogást, miszerint a fehér ember szép, okos és gazdag, a mai napig őrzik, és semmilyen eszközzel nem tudtuk őket meggyőzni az ellenkezőjéről.

- Gondolom, egy idő után már ti is helyiként mozogtatok az indonézek között.

Ági: Az elején inkább fehérekkel voltunk, de aztán hamar szert tettünk tanultabb, magasabb társadalmi osztályból származó indonéz barátokra is, akik nem sztároltak minket. Így kialakult egy nagyon jó 8-10 fős társaság, akikkel rengeteget összejártunk, együtt főztünk, beszélgettünk. Ezek nagyon különleges alkalmak voltak, hiszen az ösztöndíjasok általában egymással töltötték az időt.

Soma: Mára sikerült felszednem némi indonéz nyelvtudást (egészen pontosan megismerkedtem a bahasa indonesia alapjaival, ami a több száz nyelvet és ezernyi dialektust beszélő Indonézia hivatalos nyelve), ami jelentősen megkönnyíti az életemet, nem beszélve arról, hogy így töredékére csökken mindennek az ára. Az egyetemi órákat leszámítva csak indonézek, egészen pontosan sasakok, sumbawaiak, bimaiak, balinézek, floresiek, pápuák, jawaiak, batakok, minangkabaok, és számos más törzs fiai és lányai (na jó, főleg lányai) körében tengetem a napjaimat, s őszintén szólva kellemesebb társaságnak bizonyulnak a külföldi diákoknál.

- Úgy tudom, a tanulás mellett volt, illetve van időtök utazni is, és felfedezni Indonéziát. Mi volt a legnagyobb élményetek?

Ági: Nehéz választani… Felmentünk egyszer egy 3500 méter magas, még aktív vulkánra, ami a helyiek szerint egy szent hegy. Az oldalában sok-sok bányász végzett nap mint nap életveszélyes, kemény fizikai munkát a kozmetikai iparért és a fehér nők szépségéért… Szóval erdei utakon gyalogoltunk, majd egyszer csak kiértünk egy gyönyörű, vállmagasságig érő fűvel és virágokkal borított mezőre, mindezt 3000 méter magasban. Hihetetlen volt a hely különleges atmoszférája. Fent aludtunk, reggel pedig korán keltünk, hogy megnézzük a napfelkeltét. A távolban megcsillant a tengeren a nap, és olyan volt, mintha két napkorong jönne fel az égre: egy alulról, egy felülről. Leírhatatlan. Olyan érzésünk volt, mintha a világ tetején ülnénk.

Soma: Nekem rengeteg időm van utazni és nézelődni, a legnagyobb élményem azonban mégis a helyi emberekhez fűződik. Noha életkörülményeiket tekintve sokszor hazai szemmel elképzelhetetlen szegénységben és kilátástalanságban élnek, mégis sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint mi otthon. Talán mert könnyebben el tudják fogadni a saját sorsukat. Imádnak viccelődni, fecsegni, mosolyogni, barátkozni, tréfálkozni, szeretni, és senki nem panaszkodik, ha tizenkilencen ülünk az amúgy nyolcszemélyes buszon.