A zsűri a 101 960 kép közül 23 nemzet 63 fotográfusát díjazta, ennek eredménye a 2010-es utazó kiállítás. Az olasz Pietro Masturzo fényképe nyerte a World Press Photo legjobb 2009-es sajtófotójáért járó fődíjat, Szentpéteri L. József Jégmadarak című fotója pedig a World Press Photo Természet kategóriájának fődíját.
A World Press Photo független, nonprofit szervezet 1955-ben alakult meg Hollandiában. Fő célkitűzése a hivatásos sajtófotósok támogatása és népszerűsítése a világ legnagyobb és legtekintélyesebb sajtófotóversenyének megrendezésével. A díjazott fotókból összeállt vándorkiállítás 45 ország 100 helyszínén kerül bemutatásra, Budapesten ezt két kísérő kiállítás egészíti ki: a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem európai éve alkalmából megrendezett "Árnyékban – szegénység és kirekesztettség" és az amatőrök munkáit bemutató "Civil Expo".
A kiállításon sűrítve láthatjuk korunk történelmét, politikai-, közéleti-, sport- és tudományos eseményeit, illetve ezeknek szereplőit. A fényképezett témák megmutatják, mit tartottunk fontosnak megörökíteni a múlt évből. Érzelmeink és érzéseink leplezetlenül jelennek meg a képeken, tükröt tartanak elénk a múlt évről: ilyenek vagyunk. Persze ez nem mindig kecsegtető látvány. Szemére szokták vetni a World Press Photónak, hogy túl sok erőszakos cselekedet jelenik meg kiállított képeken. Pedig a fotós nem tesz mást, csak lefotózza, amit lát. Ha sok szörnyűség történik a világban, sok szörnyűséget ábrázoló fotó fog készülni, így idén sem maradhatott ki az iraki és az afganisztáni háború, és a gázai incidens sem. Ám fontos, hogy nem attól lesz jó egy kép, ha minél több vér van rajta. Az ember ingerküszöbe, mint Földünk átlaghőmérséklete, egyre magasabbra kúszik, már nem szorul össze a gyomor sérült és életüket vesztett embereket ábrázoló véres fotók láttán. Végtére is a híradóban mindennap látni ilyeneket. Sokkal mélyebben megérint az a kép, amely előterében két madagaszkári srác kuporog egy konténernek dőlve, miközben a háttérben már felsorakoznak a rohamrendőrök, akik később tüzet nyitnak a tüntetőkre. A februári zavargásokban 28-an vesztették életüket.
A díjazott képeket általában a magány, a kiszolgáltatottság, az identitásválság megjelenítése jellemzi. Nem maradt ki a 2010 elején Róma mellett felszámolt romatelep megörökítése sem, ahonnan a hatóságok hatszáz, minden alapvető komfort körülményt nélkülöző cigányt telepítettek ki. A fődíjjal jutalmazott kép egy – az iráni elnökválasztás utáni ellenzéki felháborodást bemutató – sorozat része. Az iráni elnökválasztás vitatott eredményét követően a vesztes jelölt, Mir-Huszein Muszavi támogatói esténként háztetőkről „Allahu akbar!” (Isten a legnagyobb) és „Halál a diktátorra!” kiáltásokkal fejezték ki elégedetlenségüket. Legutoljára 1979-ben, a sah uralmának megdöntésekor tették ugyanezt. A kiválasztott fotón egy nő kiabál a háztetőről június 25-én.
Cigánytelep, vágóhíd, elnöki beiktatás, éhség, szegénység, háború, magány: a képek a mai problémákra reflektálnak. Ezek vagyunk mi, emberek. Eközben mindent meghódítunk: hegycsúcsot és világcsúcsot, és mindent megörökítünk. Nincs lehetetlen kép: készült fotó az antarktiszi élővilágról és kadmium szennyezte narancsról is. Szentpéteri L. József a „hal nézőpontjából” fényképezte le a jégmadarat, és azt a ritka pillanatot sikerült elkapnia, mikor a madár a víz alá merülve épp behunyja különleges, átlátszó szemhártyáját. Az egyik legelgondolkodtatóbb kép egy fiatal zsidó fiút ábrázol Hebron városában, aki épp rálöttyinti borát a mellette elhaladó palesztin asszonyra. Rina Castelnuovo zseniálisan ragadta meg a palesztin–izraeli konfliktust. A háború nem a frontvonalon kezdődik, hanem az utcán, sőt az otthonokban, az egymás iránti előítéletek talán kiirthatatlanul mélyen gyökereznek. Érdemes lenne minden évben mérlegre tenni az aktuális és a korábbi fotókat, hogy kiderüljön, változott-e valami a világunkban egy év leforgása alatt.
A kiállítás megtekinthető 2010. október 1. és október 31. között a Millenárison.
