A feketére festett falak között állva és a falon függő képeket nézve arcot, személyiséget kapnak az eddig emlékeinkben csak arctalan hírként élő áldozatok, akik rettegésben, megnyomorítva élik tovább életüket. Ekkor eszmélünk rá igazán, hogy mi is történt itt valójában. Pusztán származásuk miatt olyan embereket gyilkoltak meg, akiknek semmi közük nem volt az aktuálpolitika eseményeihez, talán nem is tudtak róla, hogy bizonyos emberek bűnbakot csinálnak belőlük, gyűlöletet szítanak ellenük. Barakonyi Szabolcs és Munk Veronika Szembesítés című kiállításukkal mindenkit ráébresztenek arra, hogy a gyűlöletkeltés és a rasszizmus semmiképp sem lehet megoldás, csak újabb problémák és tragédiák katalizátora. A megrázó kiállítás olyan emléket állít a támadások áldozatainak, amit minden jóérzésű embernek látnia kell.
A Műcsarnok projektgalériájában, a Menü Pontban berendezett kiállítás mindössze hat képből áll. A támadássorozat minden helyszínét Barakonyi Szabolcs egy áldozatról vagy hozzátartozójáról készült portréja örökíti meg, a képeket Munk Veronika riportjai egészítik ki. A rémtettek idején hiába hallottunk milliószor a támadások körülményeiről, az áldozatokról, az indítékról. A kép csak most, a fotók előtt állva és a riportokat hozzájuk olvasva áll össze igazán.
Egy ismerősöm a múltkor felvetette, hogy miért nem a közismert bűnözőkre, uzsorás maffiózókra támadtak a gyilkosok? A válasz pedig egyszerű. A támadók célja – a cigány–nem cigány ellentétek felkorbácsolásán, a társadalmi feszültségek szításán túl – az volt, hogy tudtára adják mindenkinek: élhetsz bárhogy, lehetsz akármilyen jó vagy rossz ember, pusztán cigány származásod miatt már van félnivalód, vadásznak rád. A sors fintora, hogy az áldozatok nem voltak sem bűnözők, sem rossz emberek – na nem mintha ez felmentést adhatna a gyilkosság alól. Szerény, de a lehetőségekhez mérten rendezett körülmények között, szerető családban éltek, felelősséget vállaltak egymásért. Ezt az egyik áldozat, Rontó Krisztián példája is jól mutatja. A 22 éves fiatalember térképrajzolónak tanult, mellette alkalmi munkákat vállalt, öt hónapos kislányát neveli. A támadás nyomán maradandó sérüléseket szerzett, tanulmányaival fel kellett hagynia, munkát azóta nem kap, nem tudni, miből fogja eltartani családját. Azzal, hogy a támadók felgyújtották ezeknek az embereknek a házait, és megölték, vagy súlyosan megsebesítették őket, pont azt termelték újra, ami ellen harcoltak: a szerintük halálbüntetéssel sújtandó szociális problémákat.
A kiállítás a Műcsarnok Menü Pont projektgalériájában tekinthető meg szeptember 29. és október 31. között, a belépés ingyenes.
Mindenkit megrázott annak idején a hír, hogy – akkor még nem tudni, hányan és nem tudni, kik – sorra támadják meg a különböző falvak cigánysorainak utolsó házában élő családokat. A gyilkosságsorozat négy helyszínen (Nagycsécsen, Tatárszentgyörgyön, Tiszalökön és Kislétán) hat halálos áldozatot követelt, és számtalan, félelemben élő embert hagyott maga után. Azóta a feltételezett tetteseket elfogták, előzetesben várják, hogy milyen ítéletet szabnak ki rájuk.
