Egyre gyakrabban jön rá középosztálybeli fiatal egyetemistákra az a kínos érzés, hogy ők nem tartoznak az úgynevezett „nagy generációk” közé. Voltak a 68-asok, voltak a 89-esek, ma meg mi van? Semmi. Miközben alig szakadtunk ki a mamahotelből és a hétvégi berúgásra felvett diákhitelt fizetjük vissza, nem látszanak nagy tervek, csoportkohézió és semmi új, amit büszkén mesélhetnénk majd az unokáinknak. Miközben az apátiába fordult elégedetlenség néha tízezreket visz az utcára, nincsenek szellemi műhelyek, ahol megfogalmaznák, hogy mi a generáció baja és mik lennének ezekre a megoldások azon túl, hogy külföldre menjünk több eurót bezsebelni.
A generáció felrázását és öntevékeny csoportok alakítását célként kitűző Hallgatói Hálózat a Társadalomtudományi Karon tartott egy beszélgetést, ami pont erről szólt. A beszélgetőtársak Gagyi Ágnes társadalomkutató, Somlai Péter szociológus és Alpár Balázs – a fiatalok által összeállított tanulmánykötettel megjelent Kontra Műhely tagja – voltak.
Identitásunk a bizonytalanság
Konkrét keretekbe foglalható generáció sosem létezett, ahogy ma sem beszélhetünk ilyenről – tudtuk meg a beszélgetés fogalomtisztázó perceiben. Az ilyesmit ugyanis mindig felszeletelik a társadalmi különbségek, amik miatt legfeljebb közös nevezőket találhatunk egy adott korosztály életmódjában. „Akkor beszélhetünk generációról, ha ez a korosztály összeáll és közösen csinál valamit” – állapította meg Gagyi Ágnes. Míg az a Harvardon kitalált „Y generáció” is inkább marketingfogalom, olyan 1980-as évek vége, 1990-es évek eleje környékén született korosztályt jelöl, akik már eleve szabadságban nőttek föl és a 1968-as eszmékről lemondó szüleik generációja nem mutat nekik példát – állítja a társadalomkutató.
Szüleink ilyenkor már szültek
Mégis, milyen kérdések és problémák kötik össze ezt a korosztályt? A Mohában többször is foglalkoztunk a posztadoleszcencia (vagyis a hosszúra nyúlt gyerekkor) problémájával, ami mindegyik résztvevő szerint összeköti a mai fiatalokat – annak kényelmes, városi középosztálybeli részét legalábbis.
Gagyi Ágnes ezt a helyzetet az 1980-as évek neoliberális átalakulására vezeti vissza, amikor a csökkenő állami beavatkozással vérszemet kapó piac előnytelen szerződésekkel, részmunkaidővel csapott le a fiatalokra, ezzel bizonytalanságba sodorva őket. A ma már közhelyszámba menő gondokat a 90-es évek alterbal mozgalmai vetették fel először, mondván, „a szüleink ilyenkor már szültek, nekünk viszont még nincs egzisztenciánk, minden csak gyakorlat, nyári munka. Azok a cégek nem akarnak dolgoztatni minket, amelyek kitöltik brandjeikkel az életünket”. Mára 10 éves távlatban tolódott ki a családalapítás – állítja Gagyi –, amit ki lehet tölteni egyetemmel, ösztöndíjjal, de a diploma nem garancia az elhelyezkedésre. A „30 éves vagyok, de bármi lehet még belőlem” gondolkodású emberek lendítették fel – szerinte – a városközpontokat, akik a kocsmákban és szórakoztatóipari létesítményekben a státusbizonytalanságukat identitássá léptették elő.
Régen minden régi volt
A beszélgetés több generációt látott tagja, Somlai Péter szociológus a szülők generációját hasonlította össze a maival. Somlai szerint egyre nagyobb egyenlőtlenségeket okozhat, hogy az EU-s fiatalok 25%-os munkanélküliségi rátájával szemben itthon 30%-os az arány, aminek csökkentésére nem mutatkoznak tervek. A generáció – akiket az előzőekhez képest sokkal tovább támogatnak a szüleik – a rugalmasságot helyezi szembe az identitással, mivel míg régen egy szakmát végzett egy ember és ez jelentette identitását, ma folyamatos megújulásra van szükség. Míg korábban – ecseteli Somlai – „az ember kitanulta a magáét”, ma nincs éles váltás a diplomaszerzésig tartó ifjúkor és a felnőttkor között, folyamatos a munka közbeni tanulás és fordítva. Nincsenek végleges döntések, viszont példák sincsenek, amik alapján a tanulás-művelődés, munka, nemi identitás-párkapcsolat, család és szülői kapcsolatok, értékrendek és normák szintjén beállt változásokra választ kaphatnánk.
Kiss Ramóna kultúrpolitikai szakértő
„Miközben minden párt megkeresett minket, az ifjúságpolitikát mégsem szakmai, hanem haveri körök írják” – mondta Alpár Balázs, aki mint megtudta, az Új Nemzedék vitairat kultúrára vonatkozó részét éppen Kiss Ramóna, a Barátok közt sztárja jegyzi. A Kontra Műhely tagja szerint kutatásaikból az derült ki, hogy kisebb projektekben érdemes gondolkodni és a mai generációs diskurzus még csak a problémafelvetések szintjén jár.
Degeneráció
A vita során többen felvetették azt a közhelyes kérdést, hogy a mai fiatalok koncentrációkészsége a béka segge alatt van, nem tudatosak, szétfolynak, bezzeg az idősebbek. A felvetésre válaszul K. Horváth Zsolt moderátor, az ELTE BTK oktatója azt válaszolta, hogy ezek mindig szubjektív megérzések, amit Gagyi Ágnes is azzal támasztott alá, hogy míg egy idősebb generáció jó volt valamiben, addig a fiatalok másban tudnak teljesíteni. „Tény, hogy nehezen tudnak önállóan végigvinni valamit, viszont csapatban megnő a hatékonyságuk” – mondta Gagyi, aki szerint ez politikailag is sokat hozhat. És ha már politika, felvetődött a szintén örök kérdés: ha itt a szabadság, miért vagyunk olyanok, mint a szüleink, miért nem lázadunk? Somlai Péter szerint bár egy generáció összetartó ereje a lázadás, mégis sok mindent át is vesz a szüleitől. Ilyen a politizálás, az aktív állampolgári lét elutasítása, amiben szerinte az elmúlt 20 év gyakorlata is hibás.
Felvetődött a kérdés, hogy az aktív generációk 30-40 évesen beépülnek az establishmentbe, vagyis egy korosztály is csak addig aktív, amíg be nem töri a mókuskerék. Somlai szerint ez igaz lehet, de míg a reformkori lázadók is beépültek az akkori rendszerbe, mégis megváltoztatták korukat, vagy épp '68 után is neolib rendszer jött, mégis megváltozott a zenei világ. Így – a szociológus szerint – minden generáció inkább hozzátesz a nagy egészhez.
Már, ha egyáltalán tesz valamit.
