Nem jelent veszélyt egy zombitámadás

Reflektálva az Eszme rovat zombikról szóló cikkére, álljon itt a Cracked.com hét darab, abszolút tudományos indoka arra, hogy miért nem lenne különösen veszélyes egy zombitámadás:

#7 – Túl sok természetes ellenség: Mi, élő emberek azért nem vagyunk kitéve a különböző ragadozók támadásainak, mert okosak vagyunk, és jól fel vagyunk fegyverkezve. Ha úgy adódna, esélyünk sem lenne elfutni egy oroszlán, de még egy rendes doberman elől sem, persze nagyvadakból a városok környékén kevés akad. Élőholt barátaink számára a legnagyobb problémát nem is ezek, hanem a jóisten apróbb teremtményei, a különböző élősködők és dögevő rovarok jelentenék. Ezek – ahogy egy békésebb napokat látott holttest esetében is – hamar berágják magukat a megboldogult zsír- és izomszöveteibe, a test pedig rövid időn belül menthetetlenül elhasználódik, lerágott vádlival pedig viszonylag nehéz a szerencsés túlélőket üldözni.

#6 – Meleg: Ha valaki hagyott már döglött húst a napon érlelődni (koleszosok előnyben), az tudhatja, hogy egy szép darab hátszín is napokon belül folyékony halmazállapotú, bűzös csoffadékká alakul. És bár azt hihetjük, hogy az ilyen balesetek eredményeként keletkező szerves hulladék előbb-utóbb lemászik a tányérról, a zombik esetében az ilyen jellegű, nagyrészt baktériumok által levezényelt bomlás ismét csak a cselekvőképesség rovására menne.

#5 – Hideg: Bár a mirelit csirkemell sokáig friss és élvezhető marad, azért senki nem próbálna meg kabát nélkül kiállni egy téli éjszakán a szabadba. Az igénytelenségükről híres élőholtak pedig nem éreznének késztetést rá, hogy a kályha mellé húzódjanak, és senki nem szól rájuk, hogy „sapka-sál!”. Ezek után amellett, hogy a hideg évszakokban kintrekedt zombik rövid úton törékeny szoborrá dermednének, a reggeli felmelegedés komoly sérüléseket okozna a külvilághoz közeli szövetekben: a test nagy részét kitevő víz megfagy és kitágul, majd újra összezsugorodik, így a sejteket fagyáskor érő komoly dehidratáció mellett fizikai roncsolódással is számolniuk kellene a hideg éghajlaton csoszogó lényeknek.

#4 – A harapás rossz út a járványhoz: A világ „legsikeresebb” járványai hatalmas előnnyel rendelkeztek a zombivírusokhoz képest: az influenza elkapásához elég volt egy tüsszentés a szomszéd asztalnál, a pestist pedig bolhák terjesztették, amelyek akár kontinenseken keresztül is észrevétlenül utazhattak. A zombifertőzés ezekkel szemben elsősorban harapás útján terjed, ami nem csak egy sokkal lassabb és körülményesebb formája az apokalipszis elhozatalának, de a fertőzötteket is elég könnyű kiszúrni: üveges tekintetű, büdös alakok, akik a körülöttük állókat harapdálják. A nemzeti járványügyi központok és a WHO pedig valószínűleg nem vacillálnának sokat a városok és az országhatárok lezárásával, ha arról lenne szó, hogy élőholt hordák falják fel az egészséges lakosságot. Egy Yellow Spots-koncerten talán lenne néhány tucat áldozat, mire a műértő közönség rájön, hogy a véres hoszteszek tényleg halottak, de lássuk be, ez még egy kellően elszigetelt eset lenne.

#3 – Nincs regeneráció: Zombitámadás nélkül is igen szomorú véget érnénk, ha naponta szerzett apróbb sérüléseink nem gyógyulnának be idővel. Ilyen körülmények között legtöbbünk keze helyén valószínűleg csak néhány húscafat díszelegne, pedig a fájdalomtovábbító idegpályáknak hála, mi még vigyázunk is magunkra. Egy zombi ezzel szemben nem regenerálódik, ráadásul fájdalmat sem érez, így könnyedén átgyalogol egy halom üvegszilánkon, vagy (ha elég ügyes és okos hozzá) átmászik egy drótkerítésen. Vannak (élő) emberek, akik genetikailag érzéketlenek a fájdalomra, számukra állandó feladatot jelent, hogy ne tegyenek kárt magukban, de még így is előfordul, hogy az ebben a rendellenességben szenvedők lerágják a saját nyelvüket, és akkor a különböző szúró-vágó eszközök okozta kockázatokat még nem vettük sorra.

#2 – Természetes akadályok: A zombik nem tudnak tájékozódni. Nem tudják, hogy merre van a legközelebbi híd vagy hegyi ösvény, ezenkívül nem kifejezetten ügyesek az olyan mindennapi eszközök használatában, mint a kulcs vagy akár a kilincs, hogy a különböző kapukódok fejben tartásáról ne is beszéljünk. Ha az olyan alapvetőnek tekinthető ösztönök, mint a „ne ugorj a folyóba” vagy a „ne lépj le a szakadék széléről” még működőképesek maradtak volna a fertőzöttekben, a nagyobb természeti akadályok mentén szépen lassan felsorakozna a horda nagy része, remek célpontot adva egy sortűzhöz vagy egy bombatámadáshoz. Persze minek pazarolni a lőszert, ha az éjszaka beköszöntével a zombik úgysem fogják látni az előttük tátongó hasadékokat, így a túlélőösztön sem mentheti meg szegény ördögöket a szétplaccsanástól, illetve a haleledellé válástól. Urbánus környezetben az épületek magasabb emeletei is kellő védelmet nyújthatnak, a karantén időszakát pedig remekül feldobhatja az utcán közlekedő élőholtak nehéz bútorokkal történő kilapítása.

#1 – Fegyvermánia: Ha a homo sapiens jó valamiben, az a gyilkolás. Ebben a műfajban annyira otthonosan mozgunk, hogy komplett fajokat sikerült teljesen kiirtanunk, úgy, hogy még csak nem is ez volt a célunk. Csak az USA-ban nagyjából 14 millió embernek van vadászengedélye, ebbe a számba nyilvánvalóan nem tartozik bele a fegyveres erők állományának minden tagja. Ráadásul a katonaság rendelkezik még néhány hatásos eszközzel egy emberevő horda kipusztításához. Gondoljunk a tankokra vagy akár harci helikopterekre és a hadihajókra, amelyek egy közlekedni is alig tudó holttest számára megközelíthetetlenek, viszont olyan tűzerővel rendelkeznek, amely egy kisváros kipusztítására is bőven elegendő. A zombi ráadásul evolúciós értelemben sem egy győzelemre termett faj: táplálékuk és reprodukciójuk egyetlen forrása az első számú ragadozójuk is egyben, így ha szaporodni akarnak vagy csak egyszerűen „életben” szeretnének maradni, minden egyes alkalommal puskacsövek garmadájával kell szembenézniük.