A potyautas-jelenség a társadalomtudományos értelmezés szerint azt jelenti, hogy valaki úgy használ egy jószágot vagy vesz igénybe egy szolgáltatást, hogy nem vagy pedig nem arányosan fizet érte. Mindez az önkéntes tevékenységekre is értelmezhető, hiszen az életrajzban jól mutató tapasztalatokat meggyőződés és lelkesedés nélkül is meg lehet szerezni.
Czike Klára és Bartal Anna Mária nonprofit szervezetekről és az általuk foglalkoztatott önkéntesekről szóló 2004-es kutatásából kiderül, hogy napjainkban az önkéntes tevékenységet végzőket három csoportra oszthatjuk, amelyek motivációikban különböznek egymástól. A régi típusba sorolhatók egyfajta erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy segítsenek a szegényeken, és a közösséghez való tartozás ösztönzi őket. Az új típusú önkéntesek ezzel szemben tapasztalatszerzés céljából kerülnek kapcsolatba a nonprofit szervezetekkel, és a szakmai fejlődési lehetőségeket keresik. Fontos számukra, hogy hasznosan töltsék el a szabadidejüket és közben új barátokat szerezzenek. A harmadik, vegyes csoportot az előző két típusba nem tisztán besorolható önkéntesek alkotják.
Azonban a fenti felosztás nem jelenti, hogy az új típusba tartozók nem azonosulnak a nonprofit szervezetek céljaival, csupán azt mutatja, hogy immár nemcsak az önzetlen segítség az önkéntesek célja, hanem maguk is szeretnének előnyökre szert tenni a tevékenység során. Így egyfajta win-win helyzet alakul ki, hiszen a szervezet és az önkéntes is profitál az együttműködésből.
Lovászi Attila, a Mobilitás EVS koordinátora kérdésünkre elmondta, hogy a karriercél mint motiváció nem feltétlenül jelenti azt, hogy az önkéntes „potyautas”. Az Európai Önkéntes Szolgálat programjaira csak egy három-öt hónapos kiválasztási folyamat után lehet kiutazni, ezt a nem eléggé elhivatottak nem feltétlenül várják ki. „A projekt megvalósításához elég sok ember munkájára van szükség, ezért a szervezeteknek elsődleges érdeke kiszűrni a komolytalan jelentkezőket. Ezt legtöbbjük meg is teszi felhalmozott tapasztalatai alapján” – tette hozzá a koordinátor.
Az egyes csoportok között lehetséges az átjárás, előfordulhat, hogy valaki az önkéntes munka során szerzett tapasztalatai miatt kerül át az új típusú önkéntesek közül a régi típusúak közé. Ez történt Balogh Alexandrával is, aki egy németországi táborba jelentkezett fogyatékkal élő gyermekeket gondozni. A kiutazás előtt főként az motiválta, hogy anyanyelvi környezetben ingyen fejlesztheti a némettudását és önállósodhat. „Megtapasztaltam, hogy az önkénteskedés egyszerre szórakozás és kimerítő munka – mesélte németországi élményeiről. – Tavaly nyáron már egy olyan programon vettem részt, ami a szokásos kettő helyett három hétig tartott, és a gyermekek szülei sem voltak velünk, hanem a miénk volt minden felelősség.” Alexandra úgy érzi, sokat tanult az önkéntes munkából: magabiztosan használja a nyelvet, javult a szervezőkészsége és megtanulta kezelni a felelősséget. Ma már azonban a segíteni akarás és nem a tanulás motiválja, ezért tér vissza évről évre Langauba. Az önkénteskedést viszont továbbra sem tartja magasztos tevékenységnek: „Sokszor túlértékelik, amit csináltam. Ez is ugyanolyan emberi és hullámzó, mint bármi más: néha nehéz és csúnya, máskor úgy érzed, a világ legjobb helyén vagy.”
