A legjobb példa a sikeres önimádóra a jelenlegi francia elnök, Nicolas Sarkozy, aki bohém életstílusával együtt is megnyerte magának a francia nép jelentős részét. Sokáig nem zavarta a többséget, hogy olyan életet él, mint egy rock-sztár, de mára egyre elterjedtebb az a nézet, hogy az elnök úr mindennél jobban szereti önmagát. Sarkozy a nárcisztikus személyiségek többségéhez hasonló karriert futott be. Az ilyen embereket a legjobban fizetett, legtöbbre értékelt munkahelyeken találjuk, főképp a gazdasági életben és a politikában. De ugyanúgy jelen vannak a tudományos életben, és az egyetemek vezető posztjain is, vélekedik Grit Weirauch a duz cimű egyetemi lapban. Mindenhol, ahol fontos a státus és sok elismerést lehet kapni, jelen vannak az önimádók, sőt egymással versenyeznek a legjobb helyekért. Szóval ha egy dékán vagy rektor arról beszél nekünk, hogy a diákok mindennél fontosabbak, akkor ne feltétlenül higgyünk neki. Valószínűleg úgy van velük, mint egy sikeres zenész a rajongóival.
Míg korábban a diktatórikus személyiségek foglalták el a társadalomban a vezető helyeket, most az önimádók lépnek a helyükre. Ami végül is érthető, hiszen a rendszer öntudatos fellépést vár el az emberektől, ezért azok lehetnek sikeresek, akik szívesen mutatják meg ország-világ előtt, mennyire kiválóak, és mindig hajlandók ringbe szállni egy újabb elismerésért. A nárcizmus korunk egyik leggyakoribb személyiség zavara, ami nem feltétlenül baj, hiszen szorult helyzetekben igencsak jól jön, ha valaki innovativ ötletekkel rendelkezik, és képes is ezek megvalósulásáért harcolni. A nárcisztikus személynek pozitív tulajdonsága, hogy annyira meg van győződve önnön tökéletességéről, és a munkássága fontosságáról, hogy könnyen meggyőz erről másokat is. Általában tehetséges stratéga, aki képes átlátni komplex helyzeteket és hajlandó vállalni a kockázatot. Az ilyen emberek általában akadály nélkül elérik a kívánt célokat, de éppen amikor szárnyalnak, kezdenek el körvonalazódni a gyengéik: nem bírnák elviselni, ha területükön csupán második helyezettek lennének, ezért szükségük van a csodálókra, akik biztosítják őket arról, mennyire jók abban, amit csinálnak. A kritikát képtelenek elviselni. A kritikus hangok megelőzésé érdekében sokszor megalázzák vélt vagy valós ellenségeiket, és olyan légkört teremtenek, amelyben mindenki retteg. Ezzel aztán elejét veszik annak, hogy konstruktiv csapatmunka jöhessen létre. Aminek köszönhetően kevéssé lesznek képesek meggyőzni másokat, hamarosan egyedül küzdenek a céljaikért, majd végül elbuknak.
Az ilyen emberek ráadásul az esetek túlnyomó többségében férfiak. Ők hajlamosak arra, hogy növeljék az egojukat és többnek mutassák magukat annál, amik valójában. A nők ezt sokkal kevésbé látványosan teszik. A nárcizmus kiváltója a kisebbségérzés, ami tökéletességre törekvéssel párosul. Mellesleg az egyetemisták körében is megjelenhet. Nárcisztikus jegyeket figyelhet meg magán például az az egyetemi hallgató, aki képtelen befejezni valami beadandóját vagy a szakdolgozatát, mivel sosem érzi annyira jónak, mint annak lennie kéne. A nárcisztikusnak tűnő egyéneket tehát éppen ezért nem árt néha figyelmeztetni a kisebb-nagyobb hibáikra, de úgy, hogy a figyelmeztetést ne érezzék megsemmisítő támadásnak. Hosszabb távon pedig meg kell őket tanítani arra, hogyan lehet megfelelően bemérni a saját és társaik képességeit, és enenk köszönhetően egészségesen viszonyulni önmagukhoz.
