Benjamin Lee Whorf amerikai nyelvész 1940-ben úgy vélekedett, az amerikai őslakosok a nyelvüknek köszönhetően másképpen érzékelik a valóságot, mint a lakosság fehér angolszász része, és bizonyos kategóriák anyanyelvüknek köszönhetően teljesen felfoghatatlanok számukra. Ilyen például az idő folyása, de nem képesek arra sem, hogy az angol anyanyelvűekhez hasonlóan érzékeljék a tárgyakat vagy fogják fel a cselekvéseket.
Whorf elmélete a maga idejében nagy vihart kavart, míg ki nem derült, hogy legtöbb állítása teljességgel megalapozatlan volt – írja Guy Deutscher nyelvész a The New York Timesban. Érthető, hiszen egy ilyen elképzelés azt is magával vonná, hogy nem vagyunk képesek felfogni a mobiltelefonok, tamagocsik és mp3-lejátszók létét, legtöbbünk születésekor ugyanis még nyilvánvalóan nem szerepeltek anyanyelvünk szavai közt. De ugyanez elmondható minden új találmányról: nehezen honosodhatott volna meg bármi, ha anyanyelvünk csak a barlang és a kőbunkó felfogására tesz minket képessé. Így hát évtizedekig senki nem érdeklődött a téma iránt, de újabb kutatások azt bizonyítják, hogy valami igazságtartalma mégis volt Whorf gondolatainak, hiszen tagadhatatlan, hogy amikor anyanyelvünket elsajátítjuk, azzal együtt magunkévá teszünk egy sajátos gondolkodási módot is, amely meghatározza, hogyan éljük meg későbbi tapasztalatainkat.
Whorf nagy hibája az volt, hogy túlbecsülte az anyanyelv erejét. Hiszen attól, hogy valami nincs meg a nyelvedben, még létezhet, sőt fel is foghatod. Gondoljunk csak az előbb említett találmányokra. Pár évtizeddel Whorf után Roman Jakobson tette világossá, hogyan működik az anyanyelvünk: nem azt határozza meg, hogy mit tudunk elgondolni, hanem arra van hatása, hogy mi az, amit gondolnunk kell. Ha például elmesélem, hogy egy barátommal voltam tegnap kávézni, akkor nem kell feltétlenül kitérnem arra, hogy milyen nemű volt. Sőt, ha rákérdeznek, válaszolhatom, hogy semmi közük hozzá. Egy német vagy egy francia beszélő viszont képtelen megkerülni ezt az információt, azaz a kávézás megfogalmazásakor el kell gondolnia a barát nemét is, ha csak nem akarja valami nyakatekert módon megkerülni az információt. Amivel aztán tuti gyanút kelt, hiszen a hallgató is ezek szerint a szabályok szerint gondolkozik, és tudja, mi hiányzik a mondatból. Ha Whorfnak igaza lett volna, akkor azt kellene mondanunk, hogy a magyar nyelv beszélői képtelenek különbséget tenni a barátaik neme közt (a „barátnőt” itt direkt nem említem, hiszen az a magyarban már párkapcsolatra is utal, és bonyolítaná kissé a helyzetet). De ugyanígy a magyar nyelv is nyújthat olyan pluszinformációkat, amelyeket más nem. Gondoljunk csak arra, mennyi problémát megspórolhatnánk, ha nem kellene azon gondolkoznunk, hogy az egyes rokonokat tegezni vagy magázni lenne illendőbb. Biztos többünknek megfordult ilyenkor a fejében, hogy milyen jó lenne ilyenkor átváltani angolra.
Amikor a nyelved arra kényszerít, hogy konkretizálj bizonyos információkat, azzal együtt jár az is, hogy jobban figyelsz ezekre a téged körülvevő világban. Figyelsz arra, hogy Pista bácsit magázni kell, míg a kedvenc kávézódban a pincért tegezed, és ezután természetes az is, hogy mindez nyomot hagy a gondolkozásodban, meghatározza az érzéseidet, az emlékeidet és annak módját, hogy hogyan élsz meg bizonyos történéseket. Ilyenkor merül fel a kérdés: milyen hatással van a gondolkodásra az, hogy a franciák szakálla nőnemű (la barbe), a németek cipője (der Schuh) pedig hím? Azok a nyelvek, amelyek megkülönböztetnek hím- és nő- (esetleg még semleges) nemet is (az élettelen tárgyaknál) arra kényszerítik a beszélőket, hogy úgy beszéljenek róluk, mintha egy nőről vagy egy férfiról lenne szó.
Pszichológiai vizsgálatok az utóbbi években azt mutatták, hogy az anyanyelv szavainak neme meghatározhatja, milyen érzések vagy asszociációk lesznek úrrá az embereken, amikor a tárgyakról beszélnek. A spanyolok például a hídhoz, az órához és a hegedűhöz férfias tulajdonságokat soroltak, mint például az „erős”, a németeknek viszont inkább a „karcsú” és az „elegáns” jelzők jutottak eszükbe. A hegyek és a székek esetében ennek pont a fordítottja történt. Egy másik kísérletben arra kérték a francia és a spanyol résztvevőket, hogy egy rajzfilm szereplőihez (különféle élettelen tárgyakhoz) társítsanak hangokat. Amikor a franciák egy villa képét látták, úgy vélték, leginkább egy női hang tudná megszemélyesíteni, ezzel szemben a spanyolok szerint egy mély férfihang illett volna leginkább hozzá.
Persze ezek a tesztek nem adnak választ arra, hogy milyen hatásuk van ezeknek a nyelvi sajátosságoknak az egyes nemzetek szokásaira. Nem tudjuk, hogy díszesebb és karcsúbb villákat gyártanak-e azok a nemzetek, amelyek szótáraiban nőneműként szerepel? De ha tudnánk is, nehéz lenne megmondani, hogy ennek mennyi köze van-e a szavak névelőihez. Valamennyi biztosan van, hiszen az egyes nyelvek beszélői nem teljesen ugyanúgy gondolkodnak. Túlzás lenne minden lépésünk mögött puszta racionalitást, absztrakt gondolatokat feltételezni. Azok a szokások, amelyeket a kultúránkkal sajátítottunk el, nagyban meghatározzák, kik is vagyunk és hogyan viszonyulunk a világhoz.
