Moha: A blogja úgy jellemzi Önt, mint „légpolgárt”. Előadásai során folyamatosan úton van, így számos ország szellemi életébe nyert bepillantást. Mi a fő különbség az amerikai és az európai értelmiségi felfogás között?
Hans Ulrich Gumbrecht: Úgy vélem, a fő különbség Észak-Amerikában – gondolok itt az Egyesült Államokra, mert Kanada más, sokkal inkább Európához hasonlít –, hogy a nagyon korai időket kivéve, a köztársaság alapításának idejét, sosem volt olyan pillanat az USA-ban, amikor az amerikai értelmiségiek azt hitték, vezetniük kell a népet. Nem is volt elvárás. A felvilágosodás filozófiájában, a Nagy Francia Enciklopédiában azt látni, hogy az értelmiségi az, aki viszi a fáklyát az éjszakában, és mutatja az embereknek az utat. Ez a kép sosem volt erős az Egyesült Államokban, miközben vannak ilyen pillanatok Európában, például a romantika idején, egyszer a húszas években és más módon az ötvenes években. Na ez sosem létezett az Egyesült Államokban, ami jó és rossz dolog is. Az értelmiség még marginálisabb az USA-ban, mert soha nem volt sok illúziójuk arról, hogy mit érhetnek el. Szerintem sokszor jobb a szélről provokatívnak lenni, mint amire az európai értelmiség hajlamos, ha megbocsátja a szót, túl nagy az arcuk. Provokatívak akarnak lenni, de túlzottan el vannak telve maguktól, annyira hiszik, hogy fontosak. Például vegyük Fidel Castrót vagy Che Guevarát. Tökéletes katasztrófát okoztak az országuknak, de továbbra is megvan az az imidzsük, hogy csodálatosak voltak. Az USA-ban senki sem értené meg.
Moha: Azt látom, hogy az értelmiség hangját Magyarországon csak egy szűk és zárt körben hallani. Elromlott volna valami?
Hans Ulrich Gumbrecht: Nem hiszem, hogy bármi elromlott volna. Nézze, én nem hiszem, hogy az értelmiségiek túl jók lennének a nemzet vezetésében. Nem a magyar kontextusról beszélek, arról nem tudok ítélkezni, de beszéljünk mondjuk egy olyan országról, mint Németország, amit nem szeretek, viszont jól ismerek. Úgy gondolom, az 1945 utáni német politika mindent együttvéve nagy sikertörténet. Ez az ország igazi demokratikus országgá vált. Úgy értem, a legnagyobb hátránnyal indult az összes ország közül: a két világháború, a holokauszt – és átalakult egy elfogadható, sikeres országgá, ami gazdag, megoldott a javak elosztása, ami nem olyan, amilyen lehetne, de különösebben nem rossz. És gyakorlatilag nagyon kevés politikus hallgatott az értelmiségiekre. Szóval miért kéne Fidel Castro Németország élére?
Moha: Tehát elveti akkor az értelmiség idealisztikus szerepét?
Hans Ulrich Gumbrecht: Nézze, én elkötelezett lehetek az iránt, hogy az értelmiségieknek politikát kell csinálniuk, de nem értenek semmit a gazdasághoz. Például a marxizmus tipikus értelmiségi produktum. A legszerencsétlenebb eseménye az emberiségnek, hogy Marx elkezdett megérteni valamit a gazdaságról. A marxista gazdaságtan kivitelezése pusztító hatással van az emberiségre. A valaha történt legköltségesebb tapasztalat, valamilyen módon még a Holokausztnál is. Hány ember halt éhen, mert a szocialista gazdaságtant alkalmazták? Marx szánalmat érzett Anglia munkásainak rossz élete iránt, ami csodálatra méltó, de ahelyett, hogy csak leírná a szenvedéseket, az elméleten kívül megadta az olvasás módját is – és ez abszolút pusztító volt.
Moha: Ha nem vezető, nem politikai, akkor evidens a kérdés: mire való a humán tudomány?
Hans Ulrich Gumbrecht: Alapvetően provokatívnak kell lennie.
Moha: És ez nem politikai?
Hans Ulrich Gumbrecht: Ez lehet politikai abban az értelemben, hogy ha úgy érzed, nem jó a kormány, akkor kérdezed, kérdezed nyilvánosan vagy viccet csinálsz belőle – például az 1968-as diákforradalom idejéről sok dokumentáció van szatirikus darabokról, karikatúrákról. Az akkori francia kormánytól, de Gaulle kormányától – ami igazából szerintem nem volt olyan rossz, de számtalan ember boldogtalan volt alatta, mert nagyon abszolutistának találta – sikeresen megszabadultak. Hozzátenném, szerencsétlenségükre nem voltak elég erősek vagy összeszedettek ahhoz, hogy átvegyék a hatalmat. Attól a ponttól kezdve folytatódott valami burzsoá politika Franciaországban, csak baloldalibb, mint azelőtt volt. Az értelmiség jó lehet a megdöntés pillanatában, jó lehet irritálni a kormányt, kényelmetlen kérdéseket feltenni neki. Vegyük példának, hogy a zöldmozgalom egy fontos értelmiségi mozgalom, Németországban nagyon erős. Alapvetően a középszerű értelmiségieké, az emberek úgy hívják, die Studienrat Partei, a középiskolai tanárok pártja. Nem mondom, hogy a zöldpárt ma nem egy jó párt, de ez egy nehéz átmenet. Nem mondom, hogy lehetetlen, csak úgy vélem, jobb lenne az értelmiségieknek és a világnak, ha nem gondolnák, hogy jó politikusok lennének. Az elismerésről pedig, ha senkit nem érdekel, mit csinálnak az értelmiségiek, senki nem ad rá pénzt, akkor talán újra kéne gondolni a teljesítményüket. Értem ezalatt, hogy ha senki nem akar meghívni előadást tartani, nem kérhetek pénzt az előadásért. Ha az értelmiségiek nem teremtenek visszhangot, és nem kapnak támogatást, talán baj van azzal, amit csinálnak.
Moha: Ennek fényében hogyan látja a humán tudomány jövőjét?
Hans Ulrich Gumbrecht: A humán tudomány jövőjét abban az értelemben, ahogyan beszélgetünk róla, hogy provokatívnak lenni és elkerülni, hogy a dolgok túl intézményessé váljanak? Szerintem a humán tudósnak meg kell próbálnia jobban értelmiséginek lenni, és kevésbé tudósnak. Nem hiszek a Wissenschaftlichkeit és a bölcsészet kapcsolatában. Ebben az értelemben van jövője. Őszintén gondolom, hogy szörnyen hangzik, de világszinten túl sok humán professzor van. Úgy értem, ha elmegy bármelyik egyetemre, és fogja azokat a humán tudósokat, akik igazán számítanak, akik a hallgatókat gondolkodásra késztetik, az az óra tele lesz. Nagyon kevés ilyen van, ha van öt egy egyetemen, az már sok, miközben ötvenen vannak a bérlistán. Szóval úgy hiszem, jót tenne a humán tudomány presztízsének, ha összezsugorodna. Mert ha kisebbé válna, könnyebb lenne pénzt szerezni azokra a dolgokra, amik tényleg érdekesek. A legrosszabb példám Ausztria. Ausztriának hadserege van humán tudósokból. Mindenkiből professzor lesz harmincéves korában, élethosszig tartó állással, a kimenetel meg a nullához közelít. Ez egy gazdag ország, amely sokat invesztál, de látni kollégákat, akik alig tudják magukat rávenni, hogy öt óránál többet dolgozzanak a héten..
Moha: A humán tudomány ellen egyszerre nem beszél maga ellen is?
Hans Ulrich Gumbrecht: Nem. Pont ez a lényeg. Például ülök egy repülőgépen, és dolgozom, a mellettem ülő meglátja egy híres egyetem nevét egy levél fejlécén, rögtön érdeklődni kezd, hogy „Ó, ön professzor? És mivel foglalkozik?”. Én pedig válaszolom, hogy irodalommal. Abban a pillanatban elveszíti az érdeklődését, hogy „istenem, de unalmas! Sokkal jobb lett volna, ha számítástudós lenne”. És ez azért van, mert körbe vagyunk véve légfejűekkel. Száz éven belül azt akarom, hogy ugyanazon a gépen azt felelje: „Ó, humán tudós? Érdekesen hangzik, milyen izgalmas”. Már elegem van abból, hogy el kell viselni azokat, akik semmit sem csinálnak, akiknek nincsenek ötleteik, akik nem írnak, akik rossz tanárok, és meg kell őket védeni, mert humán tudósok. Nem akarom tovább csinálni. (rám nevet) Látom, fél a jövőtől.
Moha: Valóban félek. El kell magyaráznom mérnököknek, hogy miért fizessék a bölcsésztanulmányaimat.
Hans Ulrich Gumbrecht: Igen, persze, hogy el kell. Hisz miért dolgozza ki a belét az a szegény mérnök, hogy fizesse az adókat, amikor még azt sem érti, hogy ön mit csinál? Hisz az elég egyértelmű, hogy mi a jó a mérnök munkájában. Gyakran adunk ki pénzt arra, amit még el sem tudunk magyarázni. Mondok egy példát. A németországi nagy egyetemek – elnézést a kifejezésért – egy valag pénzt kapnak, 30 millió eurónál többet humán kutatásra. A napokban történt, hogy az egyik ilyen nagy egyetemen a bölcsészkar dékánja kérdezte meg tőlem: „Gumbrecht professzor, van ez az elképesztő mennyiségű pénzünk, nincs ötlete rá, hogy mit kutassunk?” Azt feleltem, bazd meg. Hihetetlen. Elköltöd a pénzt, de nincs semmi, amiben személyesen érdekelt lennél. Vagyis csak azért költöd el, mert jó a presztízsnek elkölteni 30 millió eurót. És ez egy igaz történet. Az egyetlen hazugság benne, hogy nem mondtam, hogy bazd meg, de a történet igaz.
Moha: Annak, hogy elege lett a kutatók világából, az elfordulásnak része a blogolás? Ezzel ki a megcélzott közönsége?
Hans Ulrich Gumbrecht: Kiknek írom? A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőinek. (nevet) Alapvetően nagyon rossz vagyok az elektronikában, utálom is az elektronikus világot, szóval, hogyha valaki azt mondja nekem, hogy blogolni fogok, azt feleltem volna, semmiképpen. De a FAZ szerkesztői rávettek – értve ezalatt egy elképesztő anyagi ajánlatot –, és azt mondták, hogy egy oldalt kell írni hetente. De amint elkezdődött, nagyon érdekessé vált számomra. A megbízás az volt, hogy írjak blogot, ami nem blog. Emelkedettebb szinten, de szabadon választhatom a témát. Azt gondolnánk, a boldog kevesek blogja lesz, és senki nem olvassa. A második legolvasottabb bloggá vált Németországban, és büszke vagyok, mert nem ez volt a feladatom. Ez annak a felfedezése, hogy sok ember van az elektronikus térben, akiket érdekelnek a bonyolultabb dolgok. Egy nem régi írásomat négy nap alatt egy... Mi a második legnagyobb város Magyarországon, és hányan élnek ott?
Moha: Debrecen. Úgy 200 ezer fő.
Hans Ulrich Gumbrecht: Igen, nagyjából ennyien olvasták. És persze büszke vagyok, de nem csináltam semmit. A FAZ sem ezt várta. Az a legjobb, ha csak leülök, és írok arról, ami érdekel, lenyűgöz, a fejemben jár. Jó, nem írhatok annyit a sportról, mert az mindig a fejemben van, de mondjuk határozottan tervezem, hogy írok egy bejegyzést Budapestről.
"A romanista Hans Ulrich Gumbrecht 1948-ban született Würzburgban, 1971-ben Hans-Robert Jauss tanítványaként doktorált Konstanzban és az ő tanársegédjeként dolgozott 1971–1974 között az 1974-es habilitációjáig. Utána a Giesseni és a Bochumi Egyetemeken tanított, majd 1989-től az Egyesült Államokbeli Stanford Egyetem professzora. Számos észak- és dél-amerikai, valamint európai egyetem és kutatóintézet vendégoktatója, több tiszteletbeli doktori cím birtokosa. Az Egyesült Államokbeli és németországi humántudományokhoz kapcsolódó közélet aktív résztvevője, hozzászólásai, kordiagnózisai legújabban a Frankfurter Allgemenie Zeitiung on-line kiadásában nemrég indított „Digital/Pausen” („Digitális/Szünetek”) című blogjában is olvashatók. Különösen élénk fogadtatásban részesült az „1926” című könyve, amely úgy mutatja be a címben szereplő évet, és rajta keresztül egy korszakot, hogy szoros összefüggésben láttatja a mindennapok történetét és a hétköznapi kultúra történéseit az akkori filozófiai-humántudományi irányzatok alapvető elgondolásaival. Hasonlóan újító erőt képvisel az ún. „sport-könyve”, amely a sportban tapasztalható különleges jelenlét élményét az esztétikai tapasztalattal hozza összefüggésbe. Újabban az általa „széles jelen”-nek nevezett időtapasztalatról jelentetett meg írásokat, jelenleg pedig egy olyan könyvön dolgozik, amely a történeti tudat és a történeti érzék II. világháború utáni sajátos helyzetét, számos önéletrajzi vonatkozással tarkítva, a „látencia” fogalmán keresztül igyekszik megragadni."
forrás: klasszmagyar.hu
