2007. június 18-án a kolumbiai hadsereg nem mindennapi zsákmányt szerzett. Miután rajtaütött a gerillák táborán, kisebb lövöldözés támadt, a harcosok egy része a folyóban fürdött, ezért úgy, ahogy voltak, meztelenül a bozótba menekültek. Három holttest, szanaszét heverő ruhák és az érintetlenül hagyott reggeli mellett egy holland nyelven írott naplót is hátrahagytak. A szerzője egy bizonyos Eillen. Pár nappal azután, hogy híre kelt az esetnek, jelentkeztek Eillen szülei. A Nijmeijer házaspár Dinkelland faluban lakik, közel a holland–német határhoz, évek óta nem látták a lányukat, aki korábban Groeningenben, egy neves holland egyetemi városban romanisztikát hallgatott. Az igazi neve pedig Tanja Nijmeijer. Egyetemi évei alatt önkéntesként érkezett az országba, az ott tapasztalt nyomor teljesen megváltoztatta: úgy érezte, innentől nem nézheti tétlenül, hogyan válnak a gazdagok egyre gazdagabbá, a szegények kárára. A helyi titkosszolgálat szerint azóta Tanja a FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) katonai szervezet egyik vezetőjének jobbkeze lett.
A naplója, vagy legalábbis, amit a kolumbiai kormány engedett belőle nyilvánosságra hozni, betekintést enged abba, hogy mik játszódhattak le benne a dzsungelben töltött évei alatt. 2007. június 13-án ezt írta: „Folyton ugyanaz a kérdés foglalkoztat. Jól döntöttem? Boldog lettem volna otthon átlagpolgárként? Mit csinálnék? Órákat adnék, fordítanék, az egyetemen dolgoznék? Vagy valami nagyvállalatnál? Jegyben járnék valakivel? Vagy már házas lennék, gyerekekkel?”
A szülők szerint Tanja mindig is nehezen dolgozta fel, hogy egyeseknek mennyire kevés jut azokból a javakból, amelyek egy nyugati fiatal esetében magától értetődnek. Az egyetemi tanárai úgy emlékeznek vissza rá, mint akinek hamar kifejlődött a politikai öntudata. Baloldalinak tartotta magát, és már fiatalon a nemzetközi szocialisták tagja lett. 2000-ben, 22 évesen döntötte el, hogy Kolumbiába utazik, az AIESEC gyakornoki programja segítségével ez sikerült is neki. Nyugat-Kolumbiában, Pereira városában a Liceo Pino Verde magániskolában dolgozott, ahol gazdag szülők gyerekeivel kellett foglalkoznia, de a figyelme hamar az alig pár kilométerre fekvő szegénynegyedek felé fordult. A rokonok és barátok szerint Pereirában találkozott először a FARC ideológiájával, a Manizales Egyetemen (ami a radikális baloldali fiatalok fellegváraként híresült el) beleszeret egy fiúba, aki segít neki kapcsolatba lépni a mozgalommal. 2000 végén még hazatért Hollandiába, de Tanja akkor már nem volt a régi. Beköltözött egy foglalt házba, ahol innentől kezdve anarchisták, antiimperialisták és kávéházi forradalmárok között töltötte a napjait. Egyre inkább úrrá lett rajta a gerillaromantika. „Az én korosztályomban túl sokan tartják magukat individualistáknak. Én viszont egy nagyobb egész részeként értelmezem magam, és ez a kis rész talán képes lesz arra, hogy változtasson valamit a világban” – mondta 2001-ben egy újságírónak, aki megneszelte, hogy Tanja vissza szeretne térni Dél-Amerikába. 2001 augusztusában Amszterdamból Bogotába repült, hogy egy baloldali segélyszervezet, a Caravana Internacional por la Vida társaságában Észak-Kolumbiában ténykedjen. Innen még egyszer utoljára hazatért. Befejezte és leadta a szakdolgozatát. Majd két norvég barátjával útnak indult, hogy hosszabb időre berendezkedjen Kolumbiában. 2003 elején a szüleinek és barátainak azt írja, hogy fél évre a dzsungelbe megy tanítani, ahol nincs térerő, se internetkapcsolat, úgyhogy az elkövetkező időben nem lehet vele kapcsolatba lépni. Nem sokkal később a szülei kapnak tőle egy kézzel írott levelet, amelyben arról számol be, hogy belépett a FARC-ba.
2005 novemberében az anyja meglátogatja. Ekkor már hónapok óta harcol a dzsungelben. Reggel fél ötkor kezdi a munkát, őrzi a tábort, fát gyűjt, gödröket ás, és úgy általában elvégzi a rá kirótt feladatokat. Rajta kívül még talán két tucat külföldi tagja lehet a mozgalomnak, bár európairól nem tudni, a többiek helyiek, akik fiatalon, sokszor kamaszként léptek be az egyenruha és a napi három étkezés reményében. A harcostársai közül sokan nem értik, mit keres a gerillák közt, és miért hagyta ott a jólétet egy ilyen céltalannak tűnő harcért. Néha ő maga is meginog: „Négy éve vagyok már itt, és semmi nem változott. Őrszolgálat, sport, beszélgetés, emberi problémák, lusta parancsnokok stb. Ezenfelül még feleslegesnek is érzem magam. Nincs jövőm itt. De nem akarok menni, egyszerűen csak vándorolni szeretnék, nevetni, harcolni, főzni, bonyodalmak nélkül” – jegyezte fel három évvel ezelőtt a naplójába. Azóta nem hallott róla a nyilvánosság, de az apja idén márciusban még azt bizonygatta, hogy Tanja/Eillen életben van.
