• Moha a Facebookon
  • twitter
  • Rovat rss


„A felsőoktatás nem jár alanyi jogon”

A méltányosság nem a felsőoktatás problémája, véli Horn Dániel oktatásgazdász, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének és az ELTE közgazdasági tanszékének tudományos munkatársa, aki szerint a jelenlegi helyzetben ugyan van még helye pozitív diszkriminációnak az egyetemeken, de hosszabb távon a közoktatás megreformálásában kellene gondolkodni. •

felsőoktatás / felsőoktatási törvény / oktatáspolitika

2010.12.03.

írta/forrás
bsk

Moha: Egy korábbi elemzésében kiszámolta, hogy Magyarországon a nyolc általánost végzett szülők gyermekének 16-szor kisebb az esélye diplomát szerezni, mint a diplomás szülők gyermekének, míg például Finnországban ez az arány csupán 1,1. Mi lehet ennek az oka?

Horn Dániel: Szerintem az egész méltányossági probléma a közoktatás függvénye, a felsőoktatás csak a kimenete az egésznek. A különbségek már azelőtt jelentkeznek, hogy a hallgatók a felsőoktatásba jelentkeznének. A nyolc osztályt végzett szülő gyerekének gyakran már esélye sincs felvételizni. Nálunk már a középiskolába aszerint járnak a gyerekek, hogy kik is a szüleik; az alacsonyabb képzettségűek gyerekei szakiskolába mennek, az egyetemet végzetteké pedig gimnáziumba. A két iskolatípus között pedig nagy a különbség. A családi háttér és a középiskolai teljesítmények közti korreláció az összes európai ország közül – ha Törökországot nem számítjuk – Magyarországon a legnagyobb.

Moha: Finnországban hogyan sikerült megoldani a problémát?

Horn Dániel: Ez nagy vitakérdés, teljesen biztosak nem lehetünk benne. Az egyik feltételezés szerint Finnországban nem nagyon van szelekció a közoktatásban, mindenki oda jár iskolába, ahol lakik, és 16 éves korig együtt tanulnak a gyerekek. Nincs olyan például, hogy a kisgimnáziumok elviszik a legjobbakat, vagy hogy a tehetősebbek gyerekei másik településre mennek át, hanem együtt maradnak és ugyanazt tanulják. A másik az, hogy a tanárképzés magasabb színvonalú. Egyrészt elvileg a tanárok átlagos minősége is sokkal jobb – bár nagyon nehéz összehasonlítani a finn és a magyar oktatók minőségét –, de amiben biztosak lehetünk, az az, hogy míg Magyarországon a legjobb tanulók kapják meg a legjobb tanárokat, addig ez Finnországban nem így van.

Moha: A felsőoktatási törvény tervezetének vannak olyan pontjai, amelyek képesek lennének ezen a helyzeten javítani? Például a pedagógusképzés javításával?

Horn Dániel: Szerintem a tervezet nem kínál semmilyen megoldást erre a problémára. Annyit mond, hogy hangsúlyt kell fektetni a pedagógusképzésre, és osztatlan képzésben kell tanítani. De az nem derül ki belőle, hogy mi fog ettől változni. Az ördög a részletekben rejlik, a tervezetben viszont csak általánosságok vannak felsorolva, amelyeket lehet jól és rosszul is  csinálni. Nem tudhatjuk, hogyan fognak ezek megvalósulni. A felsőoktatásban a méltányosság vagy az igazságosság kérdésének, véleményem szerint, nem sok helye van. A felsőoktatás nem kötelező, és igazából az, aki a felsőoktatásában tanul, ebből profitál, azaz fizetnie kellene érte. Más kérdés, hogy a magyar állam átvállalja a költségeket. A méltányosság addig tart, ameddig kötelező az oktatás, és ott felmerülhet, hogy vannak emberek, akik alanyi jogon rosszabb oktatásban részesülnek, mint mások. A felsőoktatás viszont nem jár alanyi jogon. Ha azt feltételezzük, hogy a közoktatás jól működik, akkor a felsőoktatásba már mindenkit a képességei és tudása alapján kell felvenni. Közvetetten sem kell és nem is szabad figyelembe venni, hogy ki honnan jött. Ilyen szempontból például problémás, hogy figyelembe veszik a felvételinél a nyelvvizsgát. Magyarországon kinek van nyelvvizsgája 18 évesen? Nyilván annak, akinek a szülei meg tudják fizetni, hogy nyelviskolába járjon, kimenjen külföldre vagy egy jó gimnáziumban tanuljon. Tehát a nyelvvizsga nagyon erősen korrelál a családi háttérrel. Nagyon nehéz megindokolni, hogy miért van szükség nyelvvizsgára ahhoz, hogy valaki bekerüljön az egyetemre. Az egy másik dolog, hogy amikor diplomát kap, akkor tudnia kell nyelveket.

Moha: A jelenlegi egyetemi tehetséggondozó programok sikerességéről mit lehet tudni? Érnek ezek valamit?

Horn Dániel: Persze, vannak olyan programok, amelyek nagyon sokat segítenek. Minden program esetében lehet egyéneket találni, akik profitáltak belőle, és egyéneket, akik nem. És akadnak olyanok is, akiket sérelmek értek, mert nem mindig úgy osztották el a pénzeket, ahogy kellett volna. Mindenhol előfordul a korrupció. A kérdés az, hogy makroszinten a kormánynak megéri-e vagy nem, vagyis a program behozza-e az árát. Közgazdászként én is így közelítek a dolgokhoz, és alapvetően egy politikusnak is így kell gondolkoznia, ha közpénzek sorsáról dönt. Nagyon kevés programról tudunk bármit. Néhány példa van csupán. Egyik ilyen az Országos Oktatási Integrációs Hálózat (OOIH), amelynek keretében kiválasztottak néhány iskolát, ahol onnantól integráltan oktatták a tanulókat. Betanították az oktatókat, hogyan kell az integrált oktatást végezni, mert nyilvánvalóan másképpen kell tanítani egy hátrányos helyzetű gyereket, mint azt, aki valamelyik budapesti elit gimnáziumba jár. Kézdi Gábor és Surányi Éva készítettek egy hatásvizsgálatot, és többek között azt mutatták ki, hogy valószínűleg volt eredménye ennek a programnak, mert azt láthatjuk, hogy a jobb helyzetű tanulók egyrészt toleránsabbak lettek a társadalom többi része iránt, másrészt a teljesítményük sem romlott attól, hogy hátrányos helyzetű tanulók is voltak az osztályban. Leginkább a programok elemzése hiányzik. Az a jellemző, hogy megcsinálnak egy programot, és fogalmunk sincs, hogy milyen eredményekkel járt, csak azt látjuk, hogy költötték rá a milliókat vagy milliárdokat, esetleg azt halljuk még, hogy egyesek reklamálnak, mert nem kaptak támogatást, miközben a szomszédjuk kapott.

Moha: Mi az oka annak, hogy nem készülnek vizsgálatok?

Horn Dániel: Talán az, hogy nagyon hosszú idő és sok pénz, mire elkészül egy ilyen elemzés miközben a politikusok azt gondolják, hogy ők úgyis tudják, hiszen hallottak véleményeket, kaptak leveleket, amelyekben megírják nekik, hogy a program jó vagy rossz.

Moha: Említette, hogy a felsőoktatás nem jár alanyi jogon. Ha ezt elfogadjuk, azzal nem kellene egyben azt is elfogadnunk, hogy a hátrányos helyzetűeknek nem kell egyetemre járniuk?

Horn Dániel: Minthogy a közoktatás nem működik tökéletesen, és a legtöbb hátrányos helyzetű még az érettségiig sem jut el, lehet, hogy be kellene vezetni valamifajta pozitív diszkriminációt. Voltak olyan kísérletek, hogy megkönnyítették azoknak a hátrányos helyzetűeknek az egyetemi felvételét, akik a rossz családi hátterük ellenére képesek voltak letenni az érettségit. Na itt kellene például kutatásokat végezni arról, hogyan boldogultak ők az egyetemen és a munkaerőpiacon, majd összevetni a helyzetüket azokéval, akik valami oknál fogva nem kerültek be, pedig hasonló helyzetben voltak, mint ők. Másrészt vannak olyan sikeresen működő programok, mint a Studium Generale a Corvinuson, amelynek keretében első vagy másodéves hallgatók a felvételire készítenek fel negyedikes gimnazistákat és szakközépiskolásokat. Ez egy ingyenes képzés, és ennyiben van egyfajta méltányossági szempontja, mivel nyilván az megy el ide, aki nem tudja fizetni a fizetős félkészítőket.

Moha: Egy másik gyakori elképzelés, hogy a felsőoktatás fizetőssé tételével több pénz jutna a hátrányos helyzetűek oktatására. Erre lehetne lehetőség Magyarországon?

Horn Dániel: Jó ötletnek tartanám. Szerintem Magyarországon pofátlanul kicsi a tandíj. Túlzottan sok hallgató kap költségmentességet, miközben fizetni is tudna. És a hallgatók nagyon sokáig tanulnak állami pénzen.Ez például pont meg van említve az új törvénytervezetben is, hogy nem szeretnék, ha túlságosan sokáig maradna valaki egyetemista.

Moha: Most a három év BA és a 2 év Master mellett két pluszfélévet engedélyeznének, míg azok, akik 2006 előtt kezdtek, a tíz féléves képzésükre még három félévet húzhattak rá. Ez az egy félév nem annyira radikális váltás.

Horn Dániel: Ha azt nézzük, hogy évente több mint egymillió forintot kap az egyetem egy-egy hallgató után, akkor elég sok pénz.

Moha: Az online képzésekben is sokan vélik felfedezni az igazságosabb képzések lehetőségét, hiszen nem menne el a pénz teremköltségekre, fűtésre stb.

Horn Dániel. Az online kurzusok biztos jók, de azért lássuk be, hogy ilyet csak akkor lehet hatékonyan elvégezni, ha az ember tud tanulni. A legtöbb mai középiskolás viszont nem tud, éppen ezért a bachelor képzés első felének arról kellene szólnia, hogy az egyetemisták elsajátítsák a tanulás képességét. Ezért úgy gondolom, hogy nem pótolják az egyetemi oktatást, bár hozzátenném, hogy nem feltétlenül lennének kevésbé hatékonyak, mint egy háromszáz fős nagyelőadás. Ott sincs túl sok interakció a professzor és a hallgatók között.

Moha: Ezekre a túlzsúfolt tantermekre mi lenne a megoldás?

Horn Dániel: Mi az ELTE közgazdasági tanszékén csak szemináriumokat tartunk, maximum harminc fővel, de inkább kevesebbel. Tartottam már máshol háromszáz fős előadást is, és úgy éreztem, ha felveszem videóra a mondandómat és azt játszom le nekik, akkor se lett volna kevesebb interakció. Egy szemináriumon viszont lehet úgy haladni, ahogy azt a hallgatók tempója megköveteli. Ma az egyetemeknek fontos oktatásszervezési problémákkal kell szembenézniük, hogy megoldják ezt a gondot. Az oktatásszervezés feladata nemcsak annyi lenne, hogy beossza az órarendet, hanem  lehetőséget kellene biztosítaniuk, hogy kisebb csoportokban lehessen hallgatni az órákat. Erre vannak már megoldások – még ha nem is a legjobbak –, például, hogy a nagyelőadás mellett a hallgatók felveszik a tíz meghirdetett harmincfős szeminárium egyikét. A professzor ilyenkor megtartja az előadást, a szemináriumot pedig a tanársegédek. A tanársegéd olcsó, meg lehet neki mondani, hogy mit tanítson, de mellette legalább van lehetőség interakcióra is. Nyilván az lenne a legjobb, ha a hallgatók két szemináriumot hallgatnának, de ha nincs rá lehetőség, ez is megteszi.

Moha: Szokták mondani, hogy Magyarországon túl sok a diplomás. Ennek kapcsán megfogalmazódhat a kérdés, hogy lehet egyáltalán egy országban túl nagy az egyetemet végzettek száma?

Horn Dániel: Lehet, de nálunk ez nem áll fenn. Túlképzés akkor van, ha a hallgatók elvégzik az egyetemet, aztán pont ugyanolyan munkát kapnak, amilyet egyetem nélkül is végezhetnének. Magyarán elvesztegettek öt évet az életükből. Ezt vizsgálták többször is, és arra a következtetésre jutottak, hogy ilyen nincs Magyarországon. Aki egyetemre jár, az sokkal több pénzt fog keresni, mint csupán érettségivel. Sőt, itthon ez a hatás sokkal nagyobb, mint más európai országokban. Nálunk azért beszélnek túlképzésről, mert azzal, hogy nagyobb számban vesznek fel hallgatókat az egyetemekre – mondjuk a legjobb öt százalék helyett a korosztály ötven százaléka jut be a felsőoktatásba –, olyanok is az egyetemekre kerülnek, akik korábban nem juthattak volna be. Az átlagszínvonal így nyilvánvalóan csökken. Az oktatásszervezés feladata lenne erre megoldást találni. Több, és esetenként másfajta professzorra lenne szükség, hogy megoldják ezeket a problémákat. Sok diák mellé sok oktató kell. Nem feltétlenül kellenek kutatók az egyetemekre, a BA szakokra egyre inkább olyan oktatók kellenek, akik tanítani tudnak.

Moha: Ha ennyire sokan vagyunk, akkor rendben van, ha kiemelik a legjobb tíz százalékot, és külön is foglalkoznak velük?

Horn Dániel: Persze, ez megy manapság is, Magyarországon például régóta működnek a szakkollégiumok, az utóbbi tíz évben pedig nagyon felkapták őket. Ezek kiválogatják a legjobb diákokat és pluszterhelésnek vetik őket alá, hogy még okosabbak legyenek. Ez egyfajta modell, ami Magyarországon működik, és jó. De van más módja is a tehetséggondozásnak: Amerikában lehetnek a professzorok asszisztensei, Németországban vannak Hilfskraftok, akik hasonlók, mint a demonstrátorok Magyarországon, csak nem dolgozatokat javítanak órák után, hanem beszállnak a tanszék kutatásaiba, és azokban segédkeznek, miközben végzik a tanulmányaikat.

Fotó

VizsgadivatCareer power bitchRomani Deisgn divatbemutató Szépművészeti MúzeumKötélruha és bringaszoknya Divat - 2011 nyárVOLT fesztivál egy pop9 szemévelEgy hely nem elégPaintball