Ki veszi észre, ha elemelek egy csokit, dezodort meg még néhány apróságot a boltból, ahol dolgozom? Ha a barátaimat hívogatom a call centerből, ahelyett, hogy az árut próbálnám rásózni a potenciális vevőkre? Én vagyok az alulfizetett alkalmazott, akit kizsákmányol a nagy multi, nehogy már rosszul érezzem magam – győzködjük mi is magunkat, amikor nem akarjuk belátni, hogy rosszat teszünk. Azt mondjuk, kivételes alkalom, a jövőben ilyen nem fordul elő. De tényleg így van ez?
„Tudtam, hogy rossz, amit teszek, és éreztem, hogy valamikor el fognak kapni” – mondta egy (ex) bolti tolvaj (név nélkül) egy morális döntéseket vizsgáló amerikai kutatócsoportnak. Amikor elemelte az árut, neki is az járt a fejében, hogy majd a jövőben hogyan fog ennél szebbeket cselekedni. Az utóbbi években pszichológusok gyakran vizsgálták, hogyan tartják fenn emberek a morális önképüket. Az eredményeik azt mutatják, hogy sokan morálisan felsőbbrendűnek értékelik magukat a többieknél, és mindezt azért, mert túlbecsülik annak a lehetőségét, hogy a jövőben majd igazán erényesen cselekszenek, és kijavítják a hibáikat. Éppen a jövőbeli jótettek miatt hajlamosak engedni a morális elveikből, ha arról van szó, hogy valami rosszat, de rövid távon hasznosnak tűnőt tegyenek.
Egy friss tanulmány leírja, hogyan segíti, sőt erősíti az emlékezet ezeket a hajlamokat. Amikor egy élettörténet összerakásáról van szó, az emberek rendszerint a távoli múltba helyezik az eltévelyedéseiket, a jótetteket pedig a közelmúltba. Azzal, hogy felcseréljük a múltbeli történések sorrendjét, azt érezhetjük, hogy egyre jobbakká válunk, úgy tekinthetünk magunkra, mint egy fejlődési regény főhőse, aki útban van a tökéletesedés felé. Pedig sokszor éppen emiatt inkább romló tendenciát mutat a moralitásunk. De ha időben észrevesszük ezt a hajlamot magunkban, akkor elkerülhetjük, hogy alaptalanul szentként állítsuk be magunkat mások előtt.
Az Egyesült Államokban nemrégiben száz 40 és 60 év közötti résztvevőt gyűjtöttek össze egy kísérletre, amelyről azt mondták nekik, hogy memória-vizsgálat. Olyan kérdéseket tettek fel, mint: „Kérlek mesélj egy olyan időszakról az életedből, amikor valami olyat tettél, ami miatt bűntudatod volt!”
A válaszokból 758 morális emléket állítottak össze. A válaszadók közt volt olyan, aki megcsalta a férjét a szomszéddal, egy másik könyvet lopott egy boltból, mert nem lett volna pénze megvenni, egy harmadik pedig drogfüggő korában kést szorított egy bolti alkalmazott nyakához. Miután rendszerezték az emlékeket, a résztvevőknek vissza kellett jönniük, hogy elhelyezzék az emlékeiket az időben. Ekkor azt vették észre, hogy a rossz cselekedeteket átlagosan tíz évvel korábbra helyezték, mint a jókat. „Amikor arra kérlek, hogy mesélj nekem egy pozitív morális emlékedről, akkor valami mostanit mondasz. Ha arra kérlek, hogy egy rossz morális emlékről mesélj, akkor viszont sokkal messzebbre mész a múltban” – foglalta össze az eredményt a New York Timesnak dr. Escobedo, a kutatás vezetője.
Szerinte ahhoz, hogy az emberek a hibáikról beszéljenek, időnek kell eltelnie. Akkor úgy érezhetik, fejlődtek, más emberré váltak és már nem követnék el ugyanazt a hibát. Mások úgy vélik, nem ez az egyetlen oka az időbeli eltérésnek. Megfigyelték, hogy azok az egyetemisták, akik nagyjából egy időben írnak egy rosszul és egy jól sikerült tesztet, a rosszul sikerültet sokkal korábbra datálják. Továbbá kiderült az is, hogy az önképünk szempontjából is fontos, hogy az élettörténetünk a rosszal induljon, és a lehető legszebb módon érjen véget. Amikor önmagunkat kell értékelnünk, a jövőbeli énünket tartjuk a legtöbbre. „Kérdezz meg egy hallgatót, hogy mik a legfontosabb tényezők, amiket tudnod kell ahhoz, hogy pontos képet kapjál a személyiségéről. Legtöbben a bennük rejlő potenciálra fogják fektetni a hangsúlyt. Teljesen mást emelnek viszont ki, ha más személyeket kell jellemezniük. Feltételezzük, hogy a jövőbeli személyiségünk sokkal rózsásabb, mint a múltbeli” – mondja dr. Dunning, egy waterlooi kutatócsoport vezetője.
