„Akadnak elég extrém csomagjaink. Az egyik srác például egyszer egy fagyasztott szívet vitt egyik kórházból a másikba. De volt olyan is, amikor apuka küldte haza a bébiételt az irodából, útközben pedig telefonált anyuka, hogy siessek, mert már nagyon sír a gyerek. Az egyik futárlány meg egyszer olimpikonok vizeletmintáját szállította, kicsit megdobta egy padka, és minden szétfolyt a táskájában. Nem volt vidám a délutánja” – meséli a Hajtás Pajtásnál öt éve dolgozó futár, aki egyike a Fogasház kiállítótermében tegnap megnyílt Lomography-kiállítás hét fotósának. Váczi Kristóf, aki a Fogasban tartott fotókiállítások egyik fő szervezője, Sinyával, a „Pajta” vezetőjével közösen választotta ki a srácokat, akiknek két hónapjuk volt a futárélet jellegzetes pillanatainak megörökítésére. Mindegyikük kapott egy-egy Lomography gépet, az osztrák cég fényképezőgépei pedig egyszerűek, mint a pofon: a hatvanas-hetvenes évek Trabant-lángos-Kádár János dizájnháromszögét idéző fröccsöntött darabok éppen az ellentétei a manapság minden sarkon kapható digitális csodáknak. A képek nincsenek már-már zavaróan élesre pofozva, de lehet trükközni a különböző lencsékkel és beállításokkal.
A technika egyébként a kilencvenes évek közepén kezdett egyre népszerűbbé válni, a kétezres években pedig már nehéz volt úgy végigmenni Bécs bármely fontosabb utcáján, hogy a Lomo ne jelenjen meg kirakatokban, pólókon, sőt, lakberendezési tárgyakon. A Lomo az analóg technológia egyik utolsó fellegvára, ahol nem lehet hibázni, mert nem kell agyongondolkodni a képeket, nincs elrontott kép, az intellektuális nyafogás hiánya pedig kifejezetten üdítően hat a fotóművészetben. A képeknek laza, őszinte bája van, valóban futár közeli élményeket lát a kiállításnéző, ha egy sörrel a kezében nekivág a teremnek.
Fotó: Balogh Bulcsú
Futárromantika homályosan
A képek legnagyobb erénye a belőlük áradó korlátlan szabadság. A futár kívülálló, megfigyelő figurájának szemszögéből elkapott pillanatok, érzések, színek, hangok betöltik a teret, kicsit olyan ez, mintha Jack Kerouac Úton című regényének Amerikát magányosan körbecsavargó főszereplője felült volna egy sufniban összerakott fixire (örökhajtós biciklire – a szerk.), és egy hátán keresztbedobott táskával, fején egy Cerramica-sapkával nekiindult volna az Üllői út hol szürke, hol mélykék ege alatt tekerni egyet. A fotókon a város jól ismert pontjai is feltűnnek: egy spinner (360 fokos) technikával készült képen például a Madách tér vörös téglás épületei, a Károly körút újonnan ültetett, egyelőre igencsak csenevész fái, két szomorú villamos és a Merlin Színház melletti falra festett geometriai minták láthatóak, a kép szélén elrejtett, vidáman tekerő futárral.
A tipikus futárhelyzeteket ábrázoló képek közül az egyik kellemesen elmosódott fotón egy villamos és egy busz közötti körülbelül hetven centiméteren egyensúlyozó bringás küzd a túlélésért. A másik, talán az egész kiállítás legjobban sikerült darabján a Lágymányosin júliusi délelőtt tekerő futár háta mögé nyúlva, alulról fényképezett, a kör alakban a pedálok és a szürkévé koszolódott hídkorlát között a budai Duna-part terül el vékony, napfény áztatta sávban.
Fotó: Diós Gábor
Egy harmadik képen Budapest egyik legtitokzatosabb és legfélelmetesebb helye látható, a Bajza utca és a Podmaniczky utca sarkán induló, Szabolcs utcába vezető aluljáró. A fotón az esetlen graffitik és a neonok pislákoló fényei között az alagút egy hatalmas, városi szörny fekete torkára emlékeztet, ami rózsaszín országúton közlekedő gimnazista lányokkal táplálkozik.
Fotó: Pretz Dániel
Futárként olyan helyekre lehet eljutni, amik az átlagos városlakó szeme elől örökre rejtve maradnak: városok a városban, elhagyott, omladozó gyárak, kísértetjárta üzemek, amilyen például az egyik fotón látható józsefvárosi varrodáé.
A sok remek kép mellől azonban hiányzik valami, amivel nagyot lehetne dobni az egyébként hangulatos kiállításon: a képek mellé egy néhány mondatos sztori a fotóstól, a kép elkészüléséről vagy egy élményről, melyre a képet nézegetve asszociált. Balkán, az egyik futár például hosszasan elemzi a futárok archetípusait: „Vannak a művészlelkek, a punkok, az alkoholisták, a sportolók. Ismerek egy arcot, aki mindennap Szolnokról teker fel Pestre, melózgat pár órát, aztán este hazatolja a biciklit. Szolnokra. De van köztünk mindenféle végzettségű ember, hentes, mérnök, orvosi műszerész, informatikus.”
A fotósok egyik mottója egyébként a don’t think, just shoot, azaz a ne gondolkozz, csak fényképezz volt, de az elkapott pillanatok mellett művészi kompozíciók is láthatóak. Például a Gellért-hegyi Szabadság-szobor képe, amely többszörösen, hol egyenesen, hol elforgatva jelenik meg egy szellemképjellegű alkotáson, a végeredmény pedig egy szobrokból kialakított kereszt, amely akárcsak a riói Cristo Redentor, a város fölé magasodik, és kíváncsian figyeli, hogy vajon az Andrássyn melyik biciklistára nyitják rá a Suzuki-ajtót.
Hasonló elgondolású az a fotó, amelyen a nyugodt, stresszmentes osztrák vidék kopott fényeiben készült képre a készítő ráfotózta az előtte tekerő barátnőjét, a tájban halványan rajzolódik ki a bicikliző lány szellemképe.
Fotó: Kovács Marcell
A többi képről is hosszasan lehetne értekezni, de érdemesebb elmenni a Fogasba és végignézni a fotókat. A megnyitón az egyik futár tökéletesen megfogalmazta az érzést, amit mindenki átél, aki bringázik Pesten: „Nem csak én megyek át a városon. A város is átmegy rajtam.”
