• Moha a Facebookon
  • twitter
  • Rovat rss


Se a szobánk, se az országunk nem rakja rendbe magát, ha nem foglalkozunk vele – interjú Kopiás Attila Steve-vel

Kopiás Attila alias Steve 29 éves, informatikus, elsőéves szociológushallgató. Éjszaka dolgozik, nappal alszik, közben bírósági perekre jár. A társadalmi felelősségvállalást belső indíttatásnak érzi. Ha kell, kiáll a pódiumra, beszédeket mond, lefekszik az aluljáróban, éhség- és ülősztrájkol vagy lecsukatja magát. A legutóbb a Város Mindenkié csoport akcióin hírnevet szerző aktivistát faggattuk arról, miért fontos ma a civil kontroll, és hogyan érdemes gyakorolni azt. •

civil / aktivisták / aktivizmus / Társadalomelméleti Kollégium / szociológia / politika / béke / hajléktalanok

2011.11.14.

írta/forrás
Facsády Orsolya

Moha: Pár hete a „közterületen való életvitelszerű tartózkodás” büntetése ellen tiltakozva hajléktalannak öltözve feküdtél ki egy józsefvárosi padra, ahonnan 15 percen belül 8 hatósági személy vitt el hátrabilincselt kézzel. Az akció kapcsán rengeteg ember megismert téged. Fontos számodra a hírnév?

Kopiás Attila Steve: Nincsen bennem szereplési vágy. Ha rajtam múlna, otthon ülnék a szobámban, sorozatokat néznék, és nem tenném ki magam annak, hogy ha kimegyek az utcára, bárki felismerhet. Tapasztalataim alapján szerencsére ez a hírnév nagyjából két hét alatt le is fog csengeni. Már várom. Egyébként egy teljesen átlagos „Béla” vagyok a szomszédból. Nincsen másoknál több pénzem és tudásom sem. Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem aktivistáskodni, nulla tapasztalattal rendelkeztem, és még most is, állandóan olyan helyzetekkel találkozom, amikben nem tudom, mi fog történni. Egyszerűen csak azt érzem, hogyha ebben az országban lenne egymillió olyan ember, aki azt mondja, hogy van némi felelőssége abban, mi történik itt, akkor sokkal jobban mennének a dolgok.

A VIII. kerületi önkormányzat elfoglalása múlt pénteken. Az ülősztrájk résztvevőit rendőrök vitték el (fotó: Kettős Mérce)

Moha: Ha legszívesebben a háttérben maradnál, akkor miért csinálod? Mi az a belső késztetés, ami erre buzdít?

K. A. S.: A Rezső téri akció egy nagyon-nagyon spontán dologként zajlott. Semmi nem volt előre megbeszélve, nem volt kitalálva, mi lesz a stratégia. Az előző héten kezdődtek a hajléktalanbírságolások, és egyszerűen azt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Mivel egyetlenegy ember cselekedeteivel tudok gazdálkodni, amik az enyémek, ezt az egy embert kell bedobnom, akár egy csavart a fogaskerekek közé. Semmiféle elképzelésem nem volt, mi fog történni. Őszintén megmondom – és ezt nagyon szeretem hangsúlyozni –, az összes hasonló akció közben borzasztó ostobán érzem magam. Elmesélem, hogy történt. Előző éjjel nagyon keveset aludtam, és két óra alvás ad egy alaphangulatot az embernek. Elkezdtem végigjárni a tereket a VIII. kerületben. Olyan pontot akartam, ami viszonylag közel van a rendőrséghez (hogy ne legyen egy nagy erőfeszítés kijönni oda, ez ne akadályozza meg őket), de nincsenek hajléktalanok, akik véletlenül belekeverednének a botrányba, valamint le tudok feküdni úgy egy padra, hogy az ismerősöm kamerára vegyen. Órákon keresztül bolyongtunk, és semmi jó hely nem akadt. Én közben koszos ruhában, kialvatlanul, nyűgösen. Végül a Rezső tér mellett döntöttem, gondoltam, legalább alszom egy kicsit. Negyed óra múlva ott voltak a rendőrök. A spontaneitás azért egy hangsúlyos dolog, mert az emberek gyakran azt látják rajtam tévesen, hogy én tudom, mikor mit praktikus tenni, és van egy határozott önbizalmam afelől, hogy ez most jó lesz. Ez nincs így. Csupán egyetlen dologra igyekszem figyelni, hogy soha semmilyen kárt ne okozzak. Ezt az akciót végrehajtottam egy évvel korábban is az egyik ismerősömmel, amikor a hajléktalanokat kitiltották az aluljárókból. Lementünk, ott dekkoltunk órákon keresztül, és a kutya felénk nem nézett. Ha kilenc alkalomnak nincs következménye, egyszer pedig sikerül, akkor is megéri véghezvinni mind a tízet, és kísérletezni vele.

Moha: Szerinted miért nem alakult ki Magyarországon az a civil részvételi kultúra, aminek kapcsán az emberek kimennek az utcára, ha valami problémájuk van? A történelem gátolta meg ezt?

K. A. S.: Igen, fontos a történelmi múlt. Több nyugat-európai országban például attól lett szociális háló, hogy az emberek kikényszerítették. Mivel ez a világháború körül zajlott, gyakran valós küzdelmeket jelentett. Ott, hogyha változtatni akarnak a tb-n vagy a nyugdíjon – amiért egyesek hozzátartozói az életüket adták –, nagyon más hozzáállást lehet tapasztalni a néptől. Hozzánk bejöttek a ruszkik, megszálltak minket, és onnantól egy szavunk sem volt. Ehhez tényleg nehéz érzelmileg viszonyulni, pláne, ahogyan a mai, bürokratikus rendszer működik. (Kinek van jó tapasztalata az önkormányzati ügyintézéssel kapcsolatban?!) A civilségnek nincsenek hagyományai sem a szocialista rendszerben, sem az azt megelőzőkben. Nem volt része a magyarországi felvilágosodásnak. A polgárosodás három fajtáját szokták megemlíteni: a műveltségbelit (bildungsbürger), az anyagit (burzsoá) és a politikai öntudat- és aktivitásbelit (citoyen). Az utolsó nálunk szinte teljesen elmaradt. Nem sikerült megtapasztalni, hogy a saját, egyéni jólétünk és a családunké összefügg azzal, mennyire vállaljuk a felelősséget a mindennapi életünket körülvevő dolgokért.

Moha: Te mit üzennél a civil aktivizmussal kapcsolatban a generációnknak?

K. A. S.: Azt, hogy tegyenek valamit. Száz esetből 99-szer azt látom, hogy amikor az emberek felháborodnak, és azt érzik, hogy lépni kéne, két dolgot nem tesznek meg. Nem találják ki, hogyan kellene elkezdeni, aztán nem is kezdenek bele. Pedig sokkal-sokkal egyszerűbb lenne, mint amilyennek tűnik. A már működő csoportok – mint például a Hallgatói Hálózat vagy a Szolidaritás Mozgalom – kívülről valahogy mindig nagyoknak és profiknak tűnnek. A valóság pedig pontosan az ellenkezője. Akadt 2-3 ember, aki kijelentette, hogy most már elég, és belevágott valamibe. Már a kezdeteknél rengeteg tapasztalatot lehet gyűjteni, hogy mi volt a rossz ötlet, mi a jó, mit kell erősíteni, min kell változtatni. Sokan arra hivatkoznak, nincs elég tapasztalatuk. Addig nem is lesz, amíg el nem kezdenek valamit csinálni...

(fotó: shamsara)

Moha: Az eredeti szakmád programozó, szociológiát tanulsz és civil aktivista vagy. Hogy jön össze ez a három dolog?

K. A. S.: Kell hozzá némi rugalmasság, az biztos. Nagyjából nyolc-kilenc éve álltam neki aktivista dolgokkal foglalkozni, nulla szociál- és társadalompolitikai háttérismerettel. 2000-ben, az érettségi után programtervező matematikus szakra mentem. Akkoriban az internetes programozás az oktatásban még nem igazán volt létező fogalom, ezért nagyon hamar abbahagytam, és munkatapasztalatot szereztem inkább. Kezdetben irodai munkát végeztem, de jó pár éve már szabadúszóként dolgozom. Szerencsém, hogy a gyerekkori hobbimból, a számítógépezésből meg tudok élni. Egy ideje felmerült bennem az igény, hogy társadalmi dolgokban nem elég számomra az autodidakta módon rám ragadó információ és a dolgoknak való utánaolvasás, jó lenne egy komplexebb, rendszerszerszerűbb tudás, ezért felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem szociológia szakára, és a Corvinus Társadalomelméleti Szakkollégiumának is tagja lettem.

Moha: Azt mondod, nyolc-kilenc éve veszel részt társadalmi akciókban. Hogyan kezdődött?

K. A. S.: 2003. február 15-én, az iraki háború kitörése előtt két héttel tartottak egy Békelánc nevű demonstrációt a Műszaki Egyetemtől a Deákig. Ismerősökön keresztül hallottam róla. Az egyik szervező a Humanista Mozgalom volt, ahova én lelkesen jelentkeztem, hogy akarok jönni segíteni. Vittem magammal egy transzparenst, és örültem, hogy társadalmilag felelős vagyok. A Humanista Mozgalom egy nemzetközi önkéntes hálózat részét képezte, mindenféle társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Éppen akkor alapították a Humanista Pártot, ami a tavalyi megszűnéséig, 6-7 éven keresztül politikai szereplőként működött. Az Ifjú Humanistákat, mint egy önálló csoportot a mozgalmon belül, a fáklyás Békejelek szervezésekor hoztuk létre, belátva, hogy egyre több olyan ember van az iskolákban, aki például aktív, erőszakmentességgel kapcsolatos foglalkozásokat tudna tartani a gimnazista, egyetemista korosztálynak. 2004-től 2009-ig eleinte évente egyszer, utána évente kétszer szerveztünk Békejelet, amiknek magam is a rendezője voltam.

Moha: Milyen dolgokat értetek el együtt? Miknek volt nagy visszhangja?

K. A. S.: Jellemzően az emberek az aktivizmus látványos részeiről értesülnek. Amikor több ezren demonstrálnak vagy amikor van valami médiafigyelemre számító esemény. Ezek közül nagyjából a tb-privatizáció körüli tiltakozásban való részvétel volt az, ami nagy sikerrel járt, illetve a hazai civil szféra érdemei közé tartozó, Zengőre tervezett radar körüli ellenállás, amiben én csak támogatóként vettem részt. Ami kevésbé látványos, de akár jóval fontosabb, az a folyamatos kapcsolat- és hálózatépítés, közösségszervezés. Ezek keretében rengeteg emberhez jut el az a gondolat, miszerint alapvető része kellene, hogy legyen az életünknek a környezetünkért való felelősség. Ahogyan a szobánk sem rakja rendbe magát, ha nem foglalkozunk vele, úgy az országunk sem. Ez egy sokkal mélyebb és stabilabb dolog, mint egy-egy konkrét társadalompolitikai ügyben elért eredmény.

Fotó

Harmadik típusú fesztiválnyárERASMUSMANELTE-ÁJK Gólyatábor 2011 GyöngyösKendermajálisVOLT fesztivál egy pop9 szemévelAz elegáns frissességTrash refreshAz új szépségideál az androgün