• Moha a Facebookon
  • twitter
  • Rovat rss


Szegő Andor – 40 ország a háta mögött

„Minden utazó titkon drukkol, hogy hasmenése legyen, mert annál több szarós történetet tud majd elmesélni otthon. A világ egyik legjobb dolga sztorizni az elefántcsontparti lázadókról, Szudánról vagy bármilyen más országról. Az igazi szabadságot akkor érzi az ember, amikor utazik” – mondja Szegő Andor, aki több mint 40 országban járt már, esetenként katasztrófaturistaként. •

Líbia / hátizsákos / utazás / Afganisztán / adrenalin

2011.04.26.

írta/forrás
Facsády Orsolya

MOHA: Mik voltak az eddigi legparásabb kalandjaid?

Szegő Andor: Ha az ember sok veszélyes helyre jut el, megváltozik számára a veszély fogalma. Afrikában például egy idő után éjszaka sétálgatva sem féltem attól a tézistől, miszerint „megölnek és behajítanak a bokorba”. Pakisztánban két héttel azután robbantották fel az egyik szállodát, miután én ott voltam. Észak-Irakban abban a városban, ahova mentem, két héttel korábban egy TNT-vel telepakolt kisbusz ment bele a kurd minisztériumba.

MOHA: A katasztrófaturisták szoktak félni?

Szegő Andor: Szerintem, aki azt mondja, hogy nem fél, az nem mond igazat. A félelem egy intellektuális faktor. Például, aki fél a sötéttől, annak élénk a fantáziája. A félelmen persze úrrá kell lenni. Afganisztánban az első 2-3 napban azt tapasztaltam, hogy mindenkitől félek, akinek hosszú szakálla van, turbánt visel és autóban ül. Néha vártam, hogy megnyomja a gombot, és akkor „game over”. Aztán átragadt rám a helyiek hozzáállása, ami szerint Allah tudja. Ha azt mondja, hogy itt a vég, akkor itt a vég. A harmadik világban tényleg mindenhol érződött egyfajta fatalizmus, miszerint nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem Isten kezében vagyunk. Ugyanezt tapasztaltam Nyugat-Afrikában, ahol éjszakára egy mocsárban ragadtam az iránytaxival. Egyedül voltam európai a kocsiban, a többiek elefántcsontpartiak, guineaiak, Sierra Leone-iak voltak, akik az én maláriaparámmal kapcsolatos érvekkel ellentétben a sorsban hittek.

MOHA: Mi a helyzet az adrenalinnal? Termelődik ilyenkor rendesen?

Szegő Andor: Másként érzékeli az ember a külvilágot, hogyha veszélyes helyeken van. Kiélesednek a reflexek, és kijön, hogy ki kicsoda valójában. Az adrenalin folyamatosan dolgozik, mert bármikor érhet minket baleset. Minden országnak megvan a specifikuma, hogy mitől fél ott az ember: Afrikában például a forgalom, a malária vagy bármilyen más betegség miatt. Amikor megérkeztem Pakisztánból Afganisztánba, dariul (a perzsa nyelv afgán dialektusa) kérdeztem meg egy határőrt, hogy veszélyes-e az előttünk álló út. Ő csak mosolygott, majd talált nekem egy krumpliszállító kisbuszt, amit éppen feltöltöttek. A harmadik óra várakozás után már elég türelmetlen voltam, de amikor elindultunk, láttam, hogy egy lángoló konvoj van előttünk az úton, katonák terelik le a forgalmat. Akkor hálát adtam az égnek, hogy olyan sokáig tartott a pakolás. A főútról letérve voltak olyan útszakaszok, ahol megkért a sofőr, hogy bukjak le, ne lássák, hogy nyugati ember ül mellette. Ez is adott egy kis adrenalint.

MOHA: Szembesültél már útjaid során olyan tulajdonságoddal, amiről nem tudtál korábban?

Szegő Andor: 25 éves leszek, de átestem már egy malárián, megrepedt a jobb lábam, volt több ételmérgezésem. Ezekből nagyon sokat tanultam. Az utazás egy kíméletlen kritika. Az ember egy idő után vágja, hogy ki ő, meddig tartanak a képességei. Szembesülnie kell a határaival, azzal, hogy mennyire bírja jól. A buszozás például egy jó szempont: sokan nem szeretnek buszozni, és inkább a vonatot választják. Szerintem a buszozás alatt eljön egy holtpont, amin hogyha átesik az ember, akkor onnantól kezdve már akármeddig bírja. Meg lehet tanulni, hogy nem papírból vagyunk. Ehhez jön még hozzá a helyi szokások elsajátítása. Afrikában például megtanultam piacon alkudozni vagy határőrrel veszekedni. Annyit tapasztaltam az afrikai emberek természetéről, amennyit Amerikában egy üzleti tréningen 15 ezer dollárért oktatnak.

MOHA: Mesélj a többi hátizsákosról!

Szegő Andor: Általában a hátizsákosok – függetlenül attól, hogy ki melyik országból jött – kedves, jó fej emberek. Nyilván azért utaznak hátizsákkal és azért szeretnék megismerni mások kultúráját, mert nem etnocentrikusak, nem begyöpösödött emberek. A hátizsák egyfajta egyenlőséget képvisel. Bennem soha nem volt komplexus, ha találkoztam egy norvéggal vagy egy japánnal, a kelet-európai származásom miatt. A nemzetiség eltűnik, és jó feloldódni ebben a közös tudatban. Általában a hátizsákosok készségesek és igényesek is. Azt tapasztalom, hogy rendesen utánanéznek, hogy hova mennek. Isztambul egyébként a központ, ott futnak össze az Afrikából vagy Ázsiából érkezők. Én is már ötször voltam ott, az egyik fapados társasággal 20 000 forintból oda-vissza megjárod.

MOHA: Fel szoktál készülni a helyi kulturális szokásokból, mielőtt útnak indulsz?

Szegő Andor: Természetesen. Az utazás nagyrészt információszerzésről szól. Mielőtt például Afganisztánban jártam, rengeteget olvastam arról, hogy az ország mely részébe lehet elmenni. Kétféle veszély van: a vállalható és a vállalhatatlan. A lényeg, hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy melyik melyik. Hozzá lehet férni nagyon jó angol nyelvű forrásokhoz arról, mennyibe kerül egy kebab Kabulban vagy az ország melyik részén lőhetnek agyon. Fel kell készülni rá, hogy a gyerekek már 13 évesen megtanulnak AK–47-essel célba lőni. Sok olyan kérdés van, amit fel sem tudsz tenni, csak utazás közben kapod meg a választ. Körülbelül 10%-ot lehet felmérni előre.

MOHA: Hogyan merült fel benned eredetileg az ötlet, hogy utánajárj ezeknek, hogy ilyen helyekre elkerülj?

Szegő Andor: Egészen kicsiben kezdtem. Egyszer fogtam magam és kimentem Párkányba egy napra, ahol Kofolát ittam hányásig, és olvasgattam a Duna-parton. Akkor jöttem rá, hogy függő vagyok, amikor egyre nagyobb dózis kellett, hogy elérjem a kívánt hatást. 19 évesen egy hostelben dolgoztam recepciósként, ahol nyolckor végeztem. Láttam, hogy aznap 11 körül megy vonat Belgrádba. Hazamentem, beraktam két zoknit a hátizsákomba, elmondtam a szüleimnek, hogy elszaladok, meg hogy három nap múlva jövök, és felültem az éjszakai vonatra. Mikor megérkeztem, megkóstoltam a csevapcsicsit, a jobbnál jobb burekeket, és alkudoztam kalóz DVD-kre a sétálóutcában. Szokták mondani, hogy a magyarokat nem szeretik külföldön. Bekéredzkedtem a központban egy csetnik biliárdszalonba, és a csapos leszúrt, hogy miért kérek erre engedélyt. Átsuhant az agyamon, hogy vajon egy szerbnek megengednék-e ugyanezt a Váci utcában kérdezés nélkül?!

MOHA: Milyen politikai konfliktuszónákban jártál?

Szegő Andor: Két részre osztanám azokat a katasztrófaövezeteket, ahol eddig jártam. Egyik, ahol még mindig zajlik a konfliktus, a másik, meg ahol az elmúlt 5-10 évben volt polgárháború. Az első, két hónapos hátizsákos utazásom egy Afganisztán–Pakisztán–Irán–Észak-Irak–Törökország útvonal volt 2007-ben. Afganisztánban 15 napot töltöttem, és annyi élményt szedtem össze a sztereotípiák megdőléséről, hogy csak na. Számomra eddig Irán volt a legbarátságosabb ország, ahol jártam. Az ottani emberek természetes kedvessége überelhetetlen. Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen május elsején Kabul mellett afgánokkal hógolyózni vagy egy tűzkérés után megkapni ajándékba az öngyújtót. A születésnapom is ott ért, amit az irataimból észrevett a recepciós a csekkolásnál, így kaptam a helyiektől egy tortát meg egy olyan nagy doboz iráni bonbont, amiből nagykereskedést nyithattam volna. Pakisztánban akkor már kezdett forrósodni a helyzet. Féltem, hogy felrobbantanak vagy belefutok egy öngyilkos merényletbe.

MOHA: Azon nem gondolkodsz, hogy elmenj Líbiába?

Szegő Andor: Lassan talán történelmi szempont lesz, hogy én még Kadhafi alatt voltam Líbián. Az évek során megszereztem pár olyan vízumot, amire különösen büszke vagyok. Ilyen például, hogy Burkina Fasóban sikerült kiénekelnem egy algériai tranzitvízumot a nagykövettől. Megtapsolt, azt mondta, hogy én mindenre képes vagyok, és megadta nekem az egyhetes vízumot, ami rendszerint csak 1-2 nap szokott lenni. A líbiai követségen Kairóba igényeltem vízumot, amikor kellett csináltatnom a magyar útlevelemről egy arab fordítást, és így is egy hónapot vett igénybe a procedúra. Végül 2009 nyarán Alexandriából mentem Bengáziba, onnan Tripoliba, majd Tunéziába. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen tanulok, és a Budapesti Médiaintézetbe járok, ahol televíziós és rádiós eszközhasználatot oktatnak. Tudósító szeretnék lenni, és Afrikára szakosodom. Sajnos a Közel-Kelet divatosabb téma, nagyon sokan foglalkoznak vele – ezt már felmértem. Minden Combinóra jut egy palesztinszakértő. Afrika ebből a szempontból abszolút szűz terület, nem is nagyon lehet találkozni a kontinensről szóló magyar nyelvű művekkel. Mivel most végzek az egyetemen, nem tudom otthagyni, pedig nagyon szívesen kimennék Líbiába interjúkat készíteni a felkelőkkel. Szerintem nem lesz olyan békés ez a bolygó a jövőben sem, hogy ne legyen munkája egy tudósítónak, ami elég szomorú.

Fotó

Külker Gólyatábor 2011. BalatonlelleSzépségkirálylányELTE-ÁJK Gólyatábor 2011 GyöngyösAz elegáns frissességTrash refreshZSKF Gólyatábor CsopakKötélruha és bringaszoknya Belépő