• Moha a Facebookon
  • twitter
  • Rovat rss


„34 éves vagyok, eddig 11 munkahelyem volt.” – interjú Merényi Dániellel, a Napirajz atyjával

Merényi Dániel eddigi életútját nézve, azt lehet mondani: ő valódi patchwork-karrierista, vagyis folyamatosan más lehetőségeket keres, fejlődik, újrakezd. Reklámgrafikus, képregényrajzoló és bicikliváz-készítő egyszerre. 4 évig élt Olaszországban, Hollandiában tanult, jelenleg pedig Miskolcon rendezte be a családi fészket. Eddigi sorsáról és a munkáiról kérdeztük. •

patchwork-karrier / munka / bicikli / napirajz / külföldi munkavállalás / képregény / munkaerőpiac

2012.02.22.

írta/forrás
Facsády Orsolya

MOHA: Tudatosan váltogattad a különböző munkahelyeidet, vagy a sors hozta így?

Merényi Dániel: A váltás abszolút tudatos volt. A reklámgrafikusság és a képregényrajzolás párhuzamosan ment, sőt, a rajzolást a vázépítés alatt sem hagytam abba. Miskolcon születtem, itt jártam rajztagozatos gimnáziumba. Szerettem biciklizni, de a szüleim szegények voltak, így a bringára pénzt nyári munkával, bringaszereléssel kerestem meg. Innen jött a szerelem és az affinitás. Egy évig cserediák voltam Hollandiában, majd hazajöttem érettségizni. Az iparművészetire nem vettek fel, megsértődtem. Elvégeztem a két éves kirakatrendezőit, majd rögtön dolgozni kezdtem, mint reklámgrafikus. Végigjártam a szamárlétrát, 2002-től már nemzetközi reklámügynökségek adtak-vettek. 2003-tól a Publicis-hoz mentem. Rengeteg volt a meló, kiégtem. 16 óra munka minden nap, csajok, haverok, hobbi nuku. Cigi, kávé, pizza. 2005-ben kimentem Milánóba, mert a reklámszakmát szerettem, gondoltam, hátha a rendszer rossz itthon. Kiderült, hogy máshol is ugyanaz a szar van. 16 óra meló, drága albérlet, idegen vagy, haver senki, csajok – ugyan! Csak a bringa gurul ugyanúgy... Jött a fless, hogy hagyni kéne a reklámot. A fő kérdés: Mi mással tudnék foglalkozni a nyugdíjig? Bringával. Eladnék? Semmiképp. Szerelnék? Nagyon sokan szerelnek jól. Vázépítés? Igen. Az misztikus, kevesen csinálják, nagy a májer-faktor. Milánóból még visszamentem egy évet Budapestre dolgozni, a reklámba, de csak azért, hogy pénzt gyűjtsek. Aztán felfogadott egy olasz mester (ez hatalmas mák volt), ott dolgoztam 2007. július 13-tól 2011. augusztus 16-ig. A szakmának Európában nincs szakképzése, így maradt a mester-inas viszony, pont úgy, mint a középkorban. Nem volt egyszerű. Bejött számtalan személyes vonatkozás, egy alá-mellé-fölé rendeltségi viszonyrendszer, a konfliktusaival és a hullámzó jellegével. A szakmát megtanulni sem volt könnyű, de az igazán nehéz ez volt. Tanulni egy emberileg "nehéz esettől".

fotó: Bakró Nagy Ferenc, hg.hu

MOHA: Szerinted a mai fiatalok elhelyezkedési lehetőségeit nézve, mik a legfontosabb hozzáállásbeli tényezők? Lényeges például, hogy valaki mobilis, vagy rugalmas legyen?

Merényi Dániel: Alapvető hiba, ha a fiatalok azt nézik, hogy mivel mennyit lehet keresni. (Öt-hét év múlva a világ ugyanolyan lesz, mire diplomázol?) Szerintem fontosabb eldönteni, mi az, amivel a következő harmincöt évben úgy tud valaki foglalkozni, hogy nem unja meg, nem fásul bele. A rugalmasság is nagyon fontos. Úgy értem, hogy mindig legyen "B" terv. Mi van, ha a városba már nem kell egy ötezredik ügyvéd? Mi van, ha már éppen elég menedzsere van Magyarországnak? Ha jó orvos vagy, de nem mennek az idegen nyelvek?

MOHA: Mit gondolsz, hány lábon kell állnia valakinek ahhoz, hogy a változó munkaerőpiaci viszonyok között biztosan eltartsa magát úgy, hogy szeresse is, amit csinál?

Merényi Dániel: Szerintem az egyén szemlélete, személyisége az, ami visszahat arra, hogyan, mivel képzi magát. A több láb a jövő útja, de ehhez fel kell törni azt a betokosodott társadalmi elvárásrendszert, ami a karrierben a fejlődést csak felfelé (felfelé?) tudja elképzelni, még az oldalágak is kudarcként élhetők-élendők meg. Szerintem, ha valaki végez gépészmérnök szakon, de éppen nincs keletje a mérnököknek, akkor egy rokon ágazatban elvégzett technikusi tanfolyam is hasznos lehet. Úgy vélem, egy zenetanár is lehet remek virágkötő, vagy építésztechnikusi papírral valaki kiváló pék. A lényeg, hogy ne legyen szégyen az útkeresés. Ne élje meg senki kudarcként, ha elsőként szerzett szakmájában nem tud elhelyezkedni. A vége az kell, hogy legyen, hogy az ember lehetőség szerint boldog abban, amit csinál. Ehhez az első kulcs, ha önmagunkkal elégedettek vagyunk.


MOHA: Azt hallottam, Olaszországba az itthoni fásultság, valamint a cinkos összekacsintások "űztek". A magyar társadalom a te szemszögedből miért olyan, amilyen?

Merényi Dániel: Jelenleg Miskolcon élek a családommal, augusztusban költöztünk haza. Az én szemszögemből a magyar társadalom legnagyobb baja a megosztottság és a tisztelet abszolút hiánya. Sokat foglalkozunk politikával, aminek semmi értelme. Értéket kell teremteni. A magyar embereket csak a kölcsönös tisztelettel, az egymás felé érzett bizalommal lehet sikeres nemzetté kovácsolni. Az ország megosztottsága az utóbbi húsz év politikai garnitúráinak a legnagyobb bűne, és ennek feloldása a jövő generációinak a legnagyobb feladata. Hiszem, hogy megtaláltam az utam, és igyekszem – az én mikrovilágomban – jobbá tenni ezt az országot azzal, hogy nem építek falakat, nem üvöltözök az ügyintézőkkel, nem utálom a szomszédom és mosolygok mindenkire, ha éppen lehet. Működik. Ha egy jó vízvezeték szerelőre van szükséged, mert ömlik minden, szempont, hogy ő kire szavaz? Ugye, nem?! Ilyen egyszerű az egész.

MOHA: Hányféle munkaviszonyban dolgoztál az életed során? Meghatározza az egyént, hogy milyen beosztásban van a munkahelyén?

Merényi Dániel: Sokszor az egyén határozza meg a saját beosztását, nem? Elméletileg mindenki a képességeinek megfelelő magasságába jut, nem? Persze, nem. De van, aki tűri, van aki lázad ellene. Van, akinek ez vállalható, van, akinek nem. Olyanok is léteznek, akiket megrészegít egy szebben hangzó beosztás, de szerintem ez ritka. Lényegesebb kérdés, hogy egy beosztott hogyan tudja kezelni a számára rossz, megalázó helyzeteket. Én személy szerint jellegzetesen alkalmazott voltam az eddigi életem során. Akadtak kifejezetten seggfej főnökeim, de számomra mindig segített, ha azt mondtam magamban: „Oké, ez egy seggfej, de én azért dolgozom jelenleg itt, mert....stb.” Mindig volt oka, ami miatt éppen ott dolgoztam, ahol. A cél szentesít mindent. El kell dönteni, hogy megéri-e eltűrni az eltűrendőt, vagy sem.



MOHA: Nyugaton elterjedt dolog, hogy két munkahely között kihagy valaki pár évet. Mi a véleményed erről?

Merényi Dániel: Szerintem Magyarországon még nem tartunk itt. A karrier pedig jelenleg elsősorban a vágyott egzisztencia megszerzését, majd megtartását jelenti, és slussz. Az emberek kevés százalékát motiválja az, hogy a szakmájában maradandót alkosson. Ez a pár év kihagyás egyébként szerintem nyugaton is el fog tűnni. A fő kérdés az, hogy miért hagy ki valaki pár évet? Feltöltődés? Két év alatt fel lehet töltődni a következő huszonkettőre?! Ma már szinte minden szakmában folyamatosan változnak a piaci viszonyok, a technológiák. Kapcsolatrendszerek értéktelenednek el, törvényi szabályozások változnak. Úgy gondolom, ha valaki tényleg szereti a szakmáját, akkor nem hagy ki éveket. Sokkal nehezebb újra felvenni a ritmust.

MOHA: Összességében milyennek tartasz egy patchwork-karriert (amibe minimum 3 szakma és 4-5 munkahely tartozik bele), a saját példádból kiindulva?

Merényi Dániel: Az útkeresés teljesen természetes jelenség. 14 évesen az embernek még más a képe a világról és saját magáról, mint nyolc év múlva. 34 éves vagyok, eddig 11 munkahelyem volt. Egy váltást sem bántam meg. Persze, ehhez az kellett, hogy az összes munkahelyemről békében jöhessek el, nem kirúgással. Azt mondják az ezotériában, hogy az ember életében semmi sem történik véletlenül, hogy az élet mindig reflektál valamire a múltban. Szerintem ez abszolút igaz és nincs benne semmi misztikus. Nyilván az ember halála napjáig fejlődik és változik, tanul és csiszolódik, de akkor is, belül ugyanaz a mag, a palettán ugyanazok a színek vannak. A karrierépítésnek akkor van értelme, ha a végén visszatekintve a kompozíció egyenletes, ha a színekből a lehető legszebbet alkottuk meg. A patchworknél maradva: Ha a takarónk a végén szép nagy és az összes formát meg színt felhasználtuk, amit csak lehet, ha azt mondhatjuk: bennem tényleg nem volt több, akkor rendben van.

fotó: Bakró Nagy Ferenc, hg.hu

Fotó

BetyárdűlőERASMUSMANTöbb technót a ParlamentbeGazdag szülőt mindenkinekA város szuperhőseiFacebookKalap és szaxiAntwoord a Sound legbetegebb koncertje