Az EUShorts rövidfilmfesztivál szervezői ebben a tematikus válogatásban be akarták bizonyítani, hogy a horror, a pornó és a minőség nem ellentétes fogalmak. Úgy tűnik, sikerült.
A KINO mozi megbénult a horror s pornó hívószavakra özönlő nézőáradattól, rosszul járt, aki nem foglalt napokkal korábban jegyet. A szabad helyekért a Brutal Relaxon a címhez hasonló harc folyt, noha ettől a filmtől megkímélhették volna a világot az alkotók. Ellentétben a horror szekció többi rövidfilmjével, ezek valóban nagyszerű választásnak bizonyultak. Az összes klisé: zombi, kísértet, gyerekevés helyet kapott, de roppant egyedi formában. És bebizonyosodott, hogy a családi kapcsolatainknál nincsen ijesztőbb a Földön.
Horror Blokk
A nyitó alkotás Remi Veron műve, a Cabin of the Dead talán az egyik legsikeresebb film a vetítettek közül. A szekció nagy részére jellemző volt a humor, röhögtünk is végig – és nem szánalomból. Egy telefonfülke, benne egy vacsorajelölt, kívül halom zombi, a vonal másik végén pedig a tehetetlen ismerősök és rengeteg apró képi humorforrás.
A másik igazán kiemelkedő rövidfilm Zoe Berriatura alkotása, a Quedate Conmigo, vagyis Maradj velem. Ismerős a helyzet. Válófélben lévő, se veled, se nélküled fiatalok ordítoznak egymással, miközben szörnyű dolgokat vágnak egymás fejéhez – jelen esetben egy tányért. Baleset, halál. Csakhogy a halál kevés ahhoz, hogy a macska-egér játék abbamaradjon. Mit sem változtat azon, hogyan zsaroljuk egymást egy kapcsolatban, az az aprócska tényező, hogy életben vagyunk-e vagy sem. A párbeszédeink sémái úgyis mindig állandóak: „Mit érdekel? Meghaltál.”
Az emberi kapcsolatok talaján maradva a család sem maradt ki a horrorisztikus tükörből. Patrice Gablin filmje, a Mon Pére (Az apám) azon művek közé tartoznak, amelyek nem bizarr iróniájuk vagy fekete humoruk miatt került rá a listára, hanem, mert tényleg félelmetes. Talán épp a horror keretein túlmutató valószerűsége miatt. Adott egy pszichopata apa, egy Jancsi és Juliska történet és a családi terror. Nem véres, de csontig hatol. Andres Muschetti Mama című filmje pedig háromperces kísértetsztori lánytestvérekről, akik nem rajonganak érte, hogy a halott mamájuk visszajár hozzájuk. Érdekessége, első ránézésre úgy tűnik, vágás nélkül készült. Tanulsága pedig egyszerű: nem mindig kell kinyitni azt a bizonyos ajtót. Ebbe a blokkba is bekerült kiváló animációs film, a The Backwater Gospel (The Animation Workshop alkotás.) Néha a halálfélelem elég ahhoz, hogy bekövetkezzen a vég. Másrészről pedig szociálpszichológia oktatóanyag lehetne.
Pornó szekció
Az este Erika Lust dominált a fétiseivel: Handcuffs és a Room 33 – édes hármas két kombinációban. A Dildoman című animációs film címe tökéletesen beszédes, képzelje el mindenki maga, mit takarhat. Az önkielégítést és annak is a magányát ezután még két film feszegeti. Mia Engberg Come Togetherje nem egyedi ötlet, több kísérlet is volt már ugyanerre, de a házivideo-hangulatban élvező nők arcának gyors egymásutánja mégsem az a fajta titkos kukkolás, amit Gaspar Noé jóvoltából élhetünk át. A gond csak az, hogy a We Fuck Alone nézhetetlen. Húsz percen át villódzó stroboszkóp, szívdobogás, gyereksírás, miközben a tinilányt és az aktusra örökké képtelen srácot egyazon pornófilm nézése köti össze. Egyik oldalon óriás plüssmackó, a másikon guminő és az átfogó magány. A közönség vagy ásítozott, vagy nagyon szurkolt, hogy végre élvezzen el valaki, és legyen már vége. Epilepsziás hajlamra hivatkozva persze sokan kisétáltak a teremből.
És mikor a kérdés már nagyon feszített: művészet ez?, akkor jött Elin Magnusson és a Skin. A két, tetőtől talpig testszínű anyagba varrt emberalak láttán először azt hittük, még a Horror Blokkon ülünk. Később derült csak ki: a műbőr levedlése közelebb tud vinni a másikhoz, mint képzelnénk. A magány fogalma megszűnik, értelmét veszti, és az egyesülés tudata mindent betölt.
A tabudöngető kulturális sokk után még nem tudom, mit fogok álmodni.
