• Moha a Facebookon
  • twitter
  • Rovat rss


Élménykeresők 2

„Danielfromhungary”, alias Belenyi Dániel 2001 óta járja a nagyvilágot. 2 hete érkezett haza Afrikából, amiből egy hetet Kairóban, egyet pedig a líbiai Bengáziban töltött. •

Líbia / háború / katasztrófa / turista / CouchSurfing

2011.04.01.

írta/forrás
Facsády Orsolya

MOHA: Mesélj Líbiáról! Milyen volt ott lenni? Mit láttál, mit tapasztaltál?

Belenyi Dániel: Érdekes módon – azt leszámítva, hogy rengeteg fegyveres volt mindenfelé, meg hogy tudtuk, hogy háború van – nem sokat paráztam. Tömérdek ellenőrző pontot láttunk, a kórházak tele voltak sebesültekkel. Ketten mentünk el Kairóba, ahol összeállítottunk egy teherautónyi élelmiszert, gyógyszert és kötszert tartalmazó segélyszállítmányt. A kollégám az egyiptomi határon ragadt, a menekülteknek osztott ételt egy másik adagból, a többit meg én átvittem Bengáziba, és odaadtam egy helyi szervezetnek. Végigjártam a kórházakat, és egy napra lementem a frontra. Utána jött ki egy másik munkatársam, akivel a maradék papírmunkát és a tárgyalásokat hoztuk rendbe. Akkor jöttünk el, amikor már nagyon muszáj volt. Egyrészt befejeztük a munkának az érdemi részét, másrészt meg már épp ideje volt, mert előző este lőtték le Bengáziban az al-Dzsazíra operatőrét. Lehetett hallani, hogy újságírókat rabolnak el, orvlövészek vannak, úgyhogy igazából nem volt olyan ok, ami miatt ottmaradtunk volna.

MOHA: A felkelők mit szólnak a turistákhoz?

Belenyi Dániel: A lázadók imádták az összes idegent. Mivel mindenki segíteni ment oda, vagy tudósítani, így az ő céljaikat szolgálták valamilyen módon. Egyrészt barátságosak voltak, segítőkészek, másrészt meg profin kezelték a nyilvánosságot. Napok alatt létrehoztak egy sajtóközpontot úgy, hogy az egész városban nem volt máshol internet, csak ott. Az önkéntesek kaját hoztak, hogy ne kelljen abbahagyni a munkát.

MOHA: Ezek szerint örülnek a nyilvánosságnak?

Belenyi Dániel: A médiaháborút már egészen biztosan megnyerték Kadhafi ellen. Ez nem is kérdés. Az első hetekben, azáltal, hogy lehetővé tették mindenfajta médiumnak akár a frontra való kijutását, ahonnan ők maguk is közvetítettek, azzal bejutottak a mainstreambe. Gyakorlatilag, amíg a japán cunami nem jött, folyamatosan ez volt a képernyőn. A segítségük miatt jó anyagokat lehetett csinálni. Bevitték a riportereket a kórházakba, ahol a sebesültek azonnal pózolni kezdtek, ha megláttak egy kamerát. A fronton, a tévéstábok kedvéért, szétlőtték az eget, hogy jó felvételek készüljenek.

MOHA: Hogyan kezdődőtt az egész, miért utazol olyan helyekre, ahova az átlagturista sose menne?

Belenyi Dániel: Történetem még az egyetem alatt kezdődött, amikor minden évben volt két szabad hónapom a nyári szünet kapcsán. Felmerült bennem, hogy ezeket a lukakat tök jól ki lehetne használni. Év közben dolgoztam, és felvettem a diákhitelt is. Magyar–politológia–szociológia szakra jártam az ELTE-n, amiből az első kettőt fejeztem be. Jó régen volt, mert még a Piarista közben és a Pesti Barnabás utcában tartották az órákat. ’98-ban kezdtem az egyetemet, és 2005-ben végeztem. Igazából nem volt túl sok perspektíva egyik szakban sem. Lehettem volna tanár, ottmaradhattam volna az egyetemen oktatni, de ez sem életstratégia, sem anyagi elismerés, sem világlátás szempontjából nem vonzott.

MOHA: Merre jártál már, melyik volt a legizgalmasabb kalandod?

Belenyi Dániel: 2004-ben a Törökország–Irán–Afganisztán–Pakisztán–Kína–Kirgizisztán útvonalon jártam. Ebből, Afganisztán tűnt leginkább egzotikusnak, politikai meg egyéb szempontból. Itthon nagy szó volt, hogy keresztülmentünk rajta, pedig akkor még tök nyugodtnak bizonyult minden. Lehetett jobbra-balra bóklászni, túrázni is elmentünk. Egyszer kellett repülnünk, amikor az ország nyugati részén azt mondták, hogy nem annyira jó átbuszozni. Egyébként normálisan tudtunk tömegközlekedni, mindenhol volt szállás, úgyhogy semmi gond nem akadt. Elég naivan mentünk neki, nem tudtunk róla semmit. Csak az egyik útitársunkban volt némi félsz. 2006-ban hosszabb ideig tartózkodtam ott, de még akkor is elég nyugodt volt a helyzet. Azóta egyre romlik…
A legizgalmasabbnak talán egy nyugat-afrikai utamat mondanám, amikor Guineába és Sierra Leonébe mentem. Ez egy kicsit hardcore-abb volt a többinél. Egy riportútnak indult, amiből turistaút lett végül.

MOHA: Lehetne azt mondani, hogy katasztrófaturista vagy? Mit gondolsz a katasztrófaturizmusról?

Belenyi Dániel: Én csak akkor megyek problémás helyekre, ha éppen útba esnek. Szerintem a kíváncsiság meg az adrenalin motivál egy katasztrófaturistát. Ahol természeti katasztrófa van, az senkinek sem pálya, mert ott nyilván útban van az ember. Például semmi értelme most Japánba utazni. Háborús vidékre kirándulni más, mert ott azért el lehet lavírozgatni. Máshogy történnek a dolgok, mint általában, kicsit bizonytalanabb és izgalmasabb is.
A kimondott katasztrófaturistákkal alapvetően hasonló helyekre szeretek járni, csak teljesen más a megközelítési módom. Amikor elkezdtem utazni, úgy voltam vele, hogy ezekkel a helyekkel szeretnék foglalkozni, ebből a szempontból érdekelnek. 5-6 éve dolgozom azon, hogy mindegyik út valamilyen módon kifizetődjön. Többször előfordult már, hogy nem sikerült, de általában pluszba jöttem ki anyagilag. Elég sok pénzt el lehet verni, ha az ember nem figyel oda. Szerencsére Kairóba ki lehet már repülni 70-80 ezer forintból, onnan meg el lehet jutni a líbiai határra elég kevésből, illetve stoppal is. A Közel-Keletre csomószor buszoztam már úgy, hogy közben ezt-azt meg is néztem, hogyha már arra jártam, és az sem volt drága.

MOHA: Most konkrétan mivel foglalkozol?

Belenyi Dániel: Évek óta szabadúszó vagyok. Tavaly nyáron még kocsmát is vezettem, időnként pultban dolgoztam, de főleg újságírással, fényképezéssel meg túravezetéssel foglalkozom. A múlt évben kezdtem el az Ökumenikus Segélyszervezetnek dolgozni, és a munkatársukként utaztam Líbiába. Nemzetközi összehasonlításban Magyarország legnagyobb segélyszervezetéről van szó. Létezik projektjük Afganisztánban, Csecsenföldön, Ukrajnában, Szerbiában, Haitin, Srí Lankán, tehát elég sok helyen aktívak. Van magyarországi tevékenységük is, és számtalan intézményük, ahol szociális ellátás folyik szenvedélybetegeknek, hajléktalanoknak, hátrányos helyzetű családoknak és menekülteknek. Plusz az olyan több százmilliós projektek, mint az árvíz vagy a vörösiszap utáni újjáépítés.

MOHA: Hogy állsz a CouchSurfinggel?

Belenyi Dániel: Gyakran próbáltam már, és jól is működött. Bukarestben, Teheránban, Olaszországban, illetve Európában több felé, meg a Közel-Keleten is hasznát vettem. Afganisztánban is akadnak például olyanok, akik rajta vannak a témán. Magam is csinálom Budapesten. Ha jól tudom, több ezren vagyunk a fővárosban, akik fogadunk vendégeket. A CouchSurfnél jobban preferálom viszont a személyes meghívásokat. Ha utazás közben találkozom valakivel, aki szimpatikus, és azt mondja, hogy jönne Magyarországra, akkor általában meghívom, hogy nálam aludjon. Volt már nálam moldáv, amerikai, osztrák srác, és nemrég jöttek japánok is.

MOHA: Mi a legfontosabb tapasztalata az utazásaidnak?

Belenyi Dániel: Egy ilyen utazás során szembesül az ember a „belsejével”: hogyan viselkedik különböző helyzetekben. Az önismeretre kifejezetten jó módszer. Csak hát néha szerencsésnek kell lenni. Ez menni is szokott, mert turistákat nem nagyon ölnek sehol, ahol meg mégis, azt főleg a rendezett országokban, mint például Egyiptomban teszik. A kifejezetten ellenük irányuló merényletekről vagy az emberrablásokról jelen helyzetben csak a Szaharának a nyugati részén hallottunk, például Mauritániában, vagy Dél-Algériában. Egy turista elrablása, megölése politikai figyelemfelkeltésen kívül másra nem alkalmas: sok pénzt nem lehet keresni rajta, a rendőrség viszont annál jobban rajta lesz a témán.

Belenyi Dániel kalandjairól blogján még többet olvashattok!

 

Fotó

ELTE-ÁJK Gólyatábor 2011 GyöngyösERASMUSMANHarmadik típusú fesztiválnyárPaintballKötélruha és bringaszoknya Az elegáns frissességKendoSzépségkirálylány