Fotó: Ránki Dániel
Régen minden jobb volt?
„Nem a ’90-es évek volt jó, hanem a ’89-től ’92-ig tartó időszak” – állítja Palotai Zsolt, aki akkor kezdte a DJ-zést és ma is a legnagyobb bulikon játszik, csak éppen 20 évvel fiatalabb közönségnek. „Akkoriban azt hitték az emberek, hogy jobb lesz az élet, de be kellett látni, hogy jobb nem lesz, csak más” – magyarázza. Vályi Gábor kultúrakutató, más néven DJ Shuriken így emlékszik vissza: „A mostanihoz képest tized akkora közönség mély áhítattal figyelte a DJ-ket, akik egy szintre kerültek a korábban becsült zenészekkel.” A bulizás pedig így ment: „Elmentél az FMK-ba vagy egy plakáton látott infó alapján már kora délután elindultál egy erdő közepére, ahol vagy ott volt a közösség, akik reggelig nyomták, vagy nem” – emlékszik vissza Vályi. Palotai szerint az első mérföldköveket a Tilos az Á rakta le: „Az egész a Mikszáth téren kezdődött. Bármelyik délután nyitottuk ki az ajtót, tele lett a hely. Aztán jöttek a törökbálinti katlanpartik, majd a frankhegyi buli és a Cinetrip” – sorolja az első idők lépéseit a DJ.
Természetesen technikailag is összehasonlíthatatlan a két évtized. „Figyelted a külföldi kiadókat és a dj-ket, magazinokat járattál, aztán lementél a lemezboltba és másfél éven belül vagy megjött az a lemez, vagy nem” – mesél a régi időkről Fonetik, vagyis Tóth György, aki ma a Ghetto Bazaar nevű globáltánczenei projekt tagja. Palotai 5 éve járt utoljára lemezboltban, ma már ideje nagy részét a soundcloudot és blogokat böngészve és az e-mailen kapott zenéket hallgatva tölti. „Múlt héten 4 napig nem volt netem. Egy hétig tartott behozni a lemaradást” – mondja az 50. születésnapját is elhagyó DJ.
„Az acid partyk idején simán hallhattad, ahogy egy srác a buszon arról mesél egy másiknak, milyen zenét rakott fel a DJ a szett 70. percében. Ma már elképzelhetetlen, hogy feltegyél egy 7 perces zenét, mert mindent másfél-két percesre írnak meg úgy, hogy reflexszerűen sikítson a közönség” – mesél a zenék átalakulásáról Fonetik. Popbitch azt tapasztalja, hogy ha egy bulin nem játszol le egy számot, azt a jövő héten már nem is fogod, mert nem lesz aktuális. Palotai szerint viszont a felgyorsult technika pozitívuma, hogy ha délután kész vagy egy zenével, az este már szólhat is. Ebbe viszont a kiadók roppantak bele, akiknek már alig van szerepük a piacon.
Leszar a közönség
Évtizedes tapasztalattal bíró DJ-kkel beszélgetve rendszeresen előjön egyfajta nosztalgia a régi idők iránt, amikor még „szív volt a zenében és nem pénz”. Bár Vályi Gábor szerint már a ’90-es években is túlmisztifikálták a DJ-k szerepét, és ma már az is előfordul, hogy a közönség többet tud a zenéről, mint ők.
„A legnagyobb változás az, hogy ma már leszarják, én mit akarok. Nekem azt kell kitalálni, hogy mit akar a közönség és azt kell egyensúlyba hozni azzal, amit én akarok” – magyarázza Palotai, hozzátéve, hogy ehhez a felfogáshoz nagyfokú alázat kell. A hőskorban viszont más volt a felállás: „Régen mindig újat akartak csinálni, hisz minek ismételjék azt, ami egyszer már megvolt, mára viszont az emberek besokalltak az internetes tartalomdömpingtől, ezért mindig ugyanazt várják.”
A kollektívás srácok szerint a ’60-as évek óta ugyanarról szól a fáma: „tudunk-e bulizni vagy nem, be lehet-e pörgetni a csajt vagy nem”. No meg az önreprezentáció is nagyon fontos, az emberek meg akarják mutatni, hogy ott vannak az éppen menő buliban – teszi hozzá Vályi.
Sznobok vagyunk
Sokan vonják kérdőre Palotait amiatt, hogy miért a tiniknek csinál bulikat és nem a régi közegének. „Erre azt szoktam válaszolni – mondja –, hogy én mindig a fiataloknak csináltam a zenét, ellenben ti megöregedtetek. Én viszont nem öregedhetek meg. Egy kortárs művész attól kortárs, ha meghallja az idők szavát” – meséli. „Akik abból a korszakból jöttek, még mindig azt hiszik, hogy azt tehetnek a közönséggel, amit akarnak” – mondja, hozzátéve: „én az ezredforduló környékén jöttem rá, hogy nem az van, amit én akarok”.
„A budapesti közönség végtelenül sznob” – mondja Vályi Gábor. Általános vélekedés a közönség részéről, hogy neki ne diktáljanak, hiszen képben vannak, eközben viszont „olyan dolgokra ömlenek az emberek a Balaton Soundon, ami ’98-ban volt érdekes. Mikor csinált utoljára valami izgalmasat a Kruder&Dorfmeister vagy mit keres DJ Krush huszonötödszörre Budapesten?” – veti fel.
Popbitch máshonnan fogja meg a sznobizmus kérdését. Szerinte ugyanis a Hajógyári-szigeten lévő Studio négyezres közönsége sanszos, hogy értelmesebb helyekre is eljárna, ha eljutnának hozzá az infók. Úgy látja, hogy a Hajógyári közönségében nagyobb nyitottság van az underground felé, mint fordítva. „Az underground mindig is magasan hordta az orrát” – teszi hozzá Fonetik.
Nincs kultúra
„Ha hagyták volna kifutni a Tilos az Á-t, akkor kialakulhatott volna egy igazi klubélet Budapesten. Klubkultúra helyett viszont csak partikultúra van” – mondja Palotai Zsolt. Ez azt jelenti, hogy bizonyos helyeken bizonyos időkben vannak bulik, de a helyek nagy része igazából kocsma egy kis tánctérrel. „Ennek egyik oka az, hogy későn kezdődnek a bulik, így kevesebben tudnak elmenni valahova, másrészt a helyek csak az italból tudják eltartani magukat.” Fonetik továbbmegy: szerinte a legnépszerűbb szórakozóhely az éjjel-nappali.
A BME-n kutató, Tilos Rádió közelében is ismert Vályi szerint akkor van partikultúra, ha egy buliban otthon érezhetjük magunkat. Szerinte a partikultúra alapfeltétele, hogy legyen egy közös pont, egy összekacsintás a DJ és a közönség között, ez alapján viszont műfajonként létezhet több párhuzamos partikultúra is.
Palotai szerint kezdi háttérbe szorítani a marketing a zenélést. Szerinte „a hype már többet” számít, mint a zene, ezért is van az, hogy „azok a bulik működnek, amiket évente többször ismételnek: Stanton Warriors, Elite Force, Krafty Kuts” – sorolja, hozzátéve, számos előadó meghalna, ha kihúznák alóla a Facebookot.
Cezura: West-Balkán
Abban Vályi és Forraiék is egyetértenek, hogy a West-Balkán-tragédia nagy sallert adott a partikultúrának, a helyek nagy része viszont összekapta magát: sokat átépítettek és egyre ritkábban engednek be tizenéveseket a bulikba. Palotai máshogy látja. Szerinte a világon nincs olyan, hogy ilyen mennyiségben járjanak 18 év alattiak szórakozni úgy, hogy a fiatalok és fiatalok között is generációs szakadék van: egy huszonéves nem megy el dubstep buliba, mert neki az óvoda, de fordítva sincs átjárás, mert a tiniknek öregek a huszonévesek. A másik nagy gond pedig, hogy olyanokra építenek a szervezők, akiknek nincs pénzük. „Tudod, mikor baszták ki a Robot Rockot az A38-ról? – kérdezi. – Amikor elmentek 900-an egy bulira, a jegyből 500 forint lefogyasztható volt, és az este végén a hely 100 forint nyereséggel zárt.”
Palotai egyébként a West-Balkán után 8 hónapig nem lépett fel. „Az Andro viszont mindent elvállalt, ekkor lett nagy név” – meséli. Ennél azonban jobban felháborítja, hogy mielőtt még kiderült volna, ki felelős a WB-tragédiáért, a Noise Night Life szervezői más néven, de ugyanúgy szervezték a partikat.
Mi jöhet még?
Azt tehát megállapíthatjuk, hogy egy kezdeti ábrándos aranykorból pörgős, de kissé konzum éjszakai élet alakult ki Budapesten. Palotai szerint jelenleg az ingyenes és 500 forintos bulik mennek csak, ami drágább egy ezresnél, oda húsz éven aluli nem teszi be a lábát.
Vályi Gábor, azaz Shuriken az olyan klubesteket tartja előremutatónak, mint az S10 hétfő esti Monday Sessionje. „Hétfőn csak az elkötelezettek járnak le egy buliba” – mondja, hozzátéve, hogy több olyan kis underground közösség és fesztivál van, ami most is a zene szeretetéről szól, legfeljebb nem látjuk őket. „Lehet, hogy egy minimálos vagy dubstepes közösség másként éli meg önmagát, mint ahogy kívülről látszik” – tart tükröt állításai elé.
Forrai Krisztián, azaz Popbitch úgy véli: „a budapesti éjszakai életről ma nem lehetne izgalmas dokumentumfilmet csinálni”. Szerinte olyan közösségekre lenne szükség, akik inkubátor teret tudnak létrehozni új, akár kis kezdeményezéseknek. Fontos azonban, hogy egy ilyen hely ne a kocsmapultból tartsa el önmagát.
