Partizni elvileg azért járunk, hogy a nappali kényszerektől megszabadulva, barátainkkal (vagy másokkal) lelazítsunk, jól érezzük magunkat, feloldódjunk stb. Meg lehet ezt fogalmazni ilyen szépen, de mindenki ismeri a különböző szórakozási módokat, fokozatokat, stílusokat. Miért jár partizni a gimnazista? Nem kell álszentnek lenni, ezen a részen is mindenki túlesik. Mindenki találkozik a különböző bódítószerekkel (a vbk-tól a hormonokig), és jó esetben mosolyogva gondolunk vissza rájuk az egyetemista szétesések közepette, amikor már nem kell időre hazaérni és a szülők előtti elhallgatás sem hasonlít a görcsös kamuzásra. És akkor bumm, megtörténik a tragédia, három lány meghal egy buliban. A szülők pánikba esnek, a tizenévesek mindenki mást okolnak, némelyikük talán magába is néz, a törvényhozás pedig a szokásos módján átesik a ló túloldalára. De végül minden megy tovább a régiben. Kollektív traumák feldolgozása? Ritka e hazában.
Partyarcok fotó: Garamvári Gábor
Létfontosságú tombolás
Az East-Balkán majd kétórás előadásában javarészt gimnazisták játsszák abszolút hitelesen a szereplőket. Van köztük modellalkatú csaj, aki a Bank Dance Hall legendáihoz hasonlóan egy rúdon köt ki pár héttel azután, hogy egy barátnőjével együtt, két magát külföldinek kiadó pasi szexdrogot tesz a sörükbe a Morrisonsban. Van mackós alkatú és izmosabb srác is, kötözködős zsúrpubi és szétpörgött kopasz arc, dolgozatra készülés és bulizás között vacilláló, háttérbe húzódóbb lány. Van a Timi, akivel végül együtt füvező anyja zavaróan megengedő („Ha megtiltanám, még durvábban csinálnád”). És ott van Janka, aki nem szeret partizni, ezért nemcsak a szüleinek, hanem haverjainak is folyton hazudik. Nem mintha utóbbit a többiek nem tennék meg, de őt ez legalább zavarja is.
Készül a videónapló fotó: Garamvári Gábor
A szerepek folyamatosan változnak, ahogy változnak a megjelenő történetek is. Epizodikussága miatt nehéz az elejétől végéig ívelő narratív szálat találni a Tasnádi István író és Vidovszky György rendező több hónapos kutatásából összeállt műben. „Azokkal a diákokkal kezdtünk el beszélgetni, akik partiznak és aztán kézről kézre adtak minket” – avat be a darab előkészületeibe a rendező. „A gogotáncossá váló tizenéves kislányokkal sokkal nehezebb volt felvenni a kapcsolatot, de szülőkkel, tanárokkal is beszélgettünk. Végül úgy döntöttünk, hogy a sok-sok felhalmozott sztoriból egy ilyen epizodikus szerkezetű előadást készítünk” – mondta a Mohának a Vörösmarty Gimnáziumban tanító Vidovszky. A történeteket maguk a szerepeket játszó színészek mesélik, rendezik és változtatják meg, ahogy azok a hétfői iskolai mesélések során is megszépülnek, átalakulnak.
A szereplőkben tombol a megfelelési és a teljesítménykényszer, ez pedig egyre jobban pörgeti bele őket a durvább és durvább dolgokba. Van itt minden: sikertelen kötözködés az utcán, berúgás a Bródy Caféban és gyors ötlettől vezérelve beszívott levonatozás a kihalt Agárdra, majd vissza. Csajozás és hányás Kapolcson, szökés az alvó anya elől a White Partyba, amiről kiderül, hogy nem is aznap van, de cserébe alapos fejelés jár a biztonsági őrtől. Tánc a parketten, nevetséges dumával fűző klubtulaj, majd smár a transzvesztita táncosnővel és vetkőzés a rúdon. Veszekedés alapozáskor az osztálytárs-barátnővel, mert nem elég a zsebpénz a jupiterre. „Rainbow party a Gácséknál”, ahova a lányával bulizó anyuka is szívesen elmenne, hiszen szopásból csillagos ötös.
Alkaloida az agyba és isten lehetsz, ahogy kisgyerekként képzelted
Nehéz belegondolni, hogy vajon a szereplők mennyire tudnak azonosulni a karakterekkel, de a hiteles játék nem tűnik nehézségnek. Mindenféle feltűnő zavar nélkül beszélnek, verekszenek, smárolnak, táncolnak. A közönség pedig szakad a röhögéstől, ahogy ráismer a személyesen vagy áttételesen hallott-látott-átélt történetekre. A nevetés kicsit elül a darab vége felé, amikor egy musicalszerű bacchanáliába torkollnak a történetek. Mindenki tombol, bömböl a zene, a darab elején egyenszürkébe öltözött szereplők magukból és ruháikból kivetkőzve véresen, vizesen, piával lelocsolva, UV-löttyöktől világítva tombolnak, kúsznak, másznak, basznak.
Pezsiért gogózni fotó: Garamvári Gábor
Az előadás végére a fejjel lefelé fordított padlásra emlékeztető multifunkciós díszlet a közönség első sorához szorítja a szereplőket. A feszült jelenetben mindannyian – köztük többen vidékről – egy buliba jöttek, ahol magyar és külföldi dj-k lépnek föl és amin mindenképp ott kell lenni. A biztonságiak nem nézik, ki hány éves, a hat térfigyelő kamera mögött ülő rendőrnek nem tűnik fel, hogy több ezren tolonganak befelé a helyre. A lépcsőn óriási tumultus, mikor valaki elkiáltja magát: „Késelés!” A jelenetre már az elejétől ráismer mindenki. A nézőtéren síri csend. Az egyik halott lányt „kimentő” srác sztoriját is sokan olvastuk akkoriban, a szöveg sokkolóan hat. A jelenetnek vége, utána újra egy klub előtti sorállás, a régi osztálytársak már érettségi után a bejutásra várnak. Egyesek fáradtan, egyesek bepörgetve. Minden megy tovább, ahogy korábban. A lámpa elsötétül, a nézőtéren pedig ritka hangos vastaps, a színészek és készítők négyszer jönnek vissza, katarzis.
A hatásvadászat nélkül elgondolkodtató darab végén minden néző kap egy diót, amit két küblibe dobhat be: „Tetszett az előadás? Inkább igen/ inkább nem” – áll a felirat az üvegtartályok előtt. Miután majdnem mindenki elhagyta a színházat, három dió van a „nem” feliratnál, az „igen” mellé viszont még egy tartót kellett kihelyezni.
Edukatív célzat
Amikor az ifjúságinak szánt előadás végén beálló csendről és vastapsról kérdezem, a rendező bevallja, hogy ezt a hatást szeretnék elérni. „Váratlanul tört be a West-Balkán-tragédia az életünkbe. Előző pillanatban mindenki nagyon jól szórakozott, a következőben pedig minden drasztikusan megváltozott” – magyarázza a rendező, aki elmondta, hogy a következő előadásokra főleg gimnazistákat várnak, akiknek külön foglalkozást tartanak majd az East-Balkán után. „Az előadás során felvetődő kérdésekkel ha egy pici változás elindul, akkor szerintem hasznos” – számolt be missziós tevékenységükről. Mint mondta, nem ítélkezni szeretnének, csak azt akarják megtudni, hogy miért érzik szükségét a fiatalok annak, hogy minden szombaton elmenjenek valahova és szétcsapják magukat. „A válaszokat majd nekik kell megtalálniuk” – tette hozzá.
A rendező azt is elárulja, hogy az egyedüli kitalált jelenetsor a tiltás és engedés vitát beszívással és együtt bulizással lezáró anya-lánya sztori. Viszont a rendező által verbuvált amatőr és nagyrészt diákokból álló társulat monológjainak mindegyike a gimnazista interjúk szövegét adja vissza.
Következő előadások: december 13, 22. 19:00
