John Malkovich menet belga módra – interjú a Crew társulat vezetőjével

A nemrégiben lezajlott (amúgy hiánypótló és szellemes) PLACCC Fesztivál keretében látogatott Budapestre az előadóművészet és a legújabb technológiák határán táncoló belga társulat. A szeptember 29-cel kezdődő hétvégén hat alkalommal mutatták be legújabb szüleményüket, a Terra Novát – az előadás szó itt kevés és pontatlan is lenne. Inkább egy tudományos művészeti kísérletezésről, virtuális valóság játszótérről, egyszer az életben élményről van szó. Ráadásul mindezt a Szabadság téri volt MTV-székházban élhették át a résztvevők. Eric Jorisszal, a csoport művészeti vezetőjével beszélgettünk arról, amit tulajdonképpen mindenki tud: hogy nincs kanál.

Moha: Mi igazából a Terra Nova? Tudományos kísérlet, színház, művészet?

Eric Joris: Igazából mindegyik. Kísérletezésről, színházról van szó, de főleg az önképünkről („self”). Arról, hogy lehetek-e én igazából valaki más? Hogyan áll össze az a valami, amit úgy hívunk, hogy „én”? Két alapvonal mentén halad az előadás. Az egyik az utazás Terra Novára, ami Robert Falcon Scottot követi végig, ahogyan a Déli-sarkot, vagyis az ismeretlen, fehér, szélsőséges semmit szeretné meghódítani. Itt olyan kérdések merülnek fel, hogy miért vág neki valaki ilyesminek és mi történik akkor, amikor már tudja, hogy nem sikerült, túl késő. A második fővonal a neurológusok és filozófusok önképpel kapcsolatos kérdéseivel foglalkozik. Létezik-e például az ego, és ha igen, hogyan épül el? Ha annyira egyszerű becsapni az észlelésünket, mitől vagyunk mégis mi önmagunk? A munkánk és kutatásaink során ezekbe a kérdésekbe futunk bele a legtöbbször, ezért érdekel annyira minket az önkép kérdése – de persze mi művészek vagyunk, nem tudósok.

Moha: Miért éppen ezzel kezdtetek el foglalkozni? Van valamilyen kiindulási alap?

Eric Joris: Thomas Metzinger, egy német neurofilozófus munkája, a „The Ego Tunel” lehet ilyen, ami egy nagyon ellentmondásos könyv. Metzinger azt mondja, nincs olyan dolog, hogy „én”. Minden, amiről azt gondoljuk, hogy a cselekvő és gondolkodó önmagunk, az csak a fejünkben dolgozó neuronok miatt létezik. Nincs mindent vezető kis ember, aki bent ül a fejünkben és nyomogatja a gombokat. Ezek a gondolatok nagyon inspirálóak, hiszen pont ilyesmivel kísérletezünk.

Moha: Miért fontos, hogy folyamatosan tudatosítsuk magunkban, hogy az általunk ismert valóságot az agyunk hozza létre?

Eric Joris: Ha tudod, hogy ez így van, akkor egy plusztudással rendelkezel. Ha látod, hogy konstrukcióról van szó, az lehetőséget biztosít arra, hogy rájöjjünk, mik is vagyunk valójában. Itt az ember öndefiníciójáról van szó. A fizika törvényei is változnak időről időre és ezek alapján újra kell gondolnunk az egész tudásunkat a világról. Ha egy új típusú rálátásunk van saját magunkra, azzal egy új típusú megértés is jár. Régen azt gondolták az emberek, hogy a lélek a szívben van, aztán azt, hogy a fejben – ezek által a gondolatok által mindig teljesen megváltozik az emberek saját magukról alkotott képe is. 

Moha: A Crew munkája valahol a művészetek és a tudományok határán van, mit gondolsz a két terület közötti kapcsolatról?

Eric Joris: Itt az is kérdés, mit is hívunk művészetnek – ahogyan én látom, a művészet ok a kísérletezésre. Egy szabad terület, ahol tesztelünk dolgokat és gondolatokkal játszunk. A technológia pedig ma már tényleg mindenhol velünk van: nemsokára a testünk részévé fog válni – itt például a már ma is létező implantátumokra gondolok. Mi pedig erre mutatunk rá. Mi történik, ha más testében élek, ha máson keresztül látok? Ha nem lehetek biztos abban, hogy amit látok, az a valóság? Ezek a kérdések már aktuálisak, hiszen létezik a virtuális valóság. 

Moha: Az immerzív (körülbelül „alámerülő”) technológiai környezet művészeti alkalmazásának nevezik, amit csináltok. Most erre gondolsz?

Eric Joris: Nem, ez más. Az immerziónál arról az illúzióról van szó, hogy nincs semmilyen közvetítés a világ és saját magunk között („illusion of non-mediation”). Ha ülök egy széken és nézem az asztalt, biztos vagyok benne, hogy az ott van – vagyis azt hiszem, nincs semmi, ami köztem és az asztal között lenne. Valójában viszont az agyunk közvetít mindent, folytonosságot hozva létre. A Crew-val és a színházzal megpróbálunk elképzelni dolgokat és megmutatni, hogyan működnek valójában. A demokratikus színház görög alapgondolata is az, hogy beszéljünk róla, képzeljük el, mi lenne, ha ez lenne és az lenne – ez a színház eredete. 

Moha: Mi lenne a célotok egy ilyen performansszal, mint a Terra Nova?

Eric Joris: Nincsen konkrét cél. Ha egy kicsit összezavarjuk az embereket és megmutatjuk nekik, hogy nem biztos, hogy a világ úgy működik, ahogyan gondolták, az már valami. Egy gép részének lenni kívülről nagyon ijesztőnek tűnhet, de amikor viseled a virtuális valóság szemüveget, nem lesz kellemetlen. A Terra Nova a részvétel mellett a megfigyelésről szól – ahogyan a többi embert nézed, akik éppen egy virtuális térben járnak. Az ősi kultúrákban rituálék működtek, melyek során az ember egyfajta fázisból egy másikba került át – először elkülönítettek valakit a közösségből, szabadon engedték, aztán visszatérhetett a társadalomba. Mi is valami ilyesmit csinálunk: kivesszük az embereket a valóságból, a saját testükből, összekeverjük az érzékeiket, egy virtuális valóságba helyezzük őket, majd visszahelyezzük a saját világukba. Ha egy kicsit is elgondolkodnak ezután, az már eredmény.

Moha: Hogyan áll össze egy ilyen előadás? Nagyon komoly technológiai háttérrel rendelkeztek.

Eric Joris: Több egyetemmel is együtt dolgozunk, így innen is jön segítség. A rendszert, ahogyan a performansz működik, az elejétől fogva együtt találtuk ki, egymás laborjaiban kísérletezünk, kutatásokat végzünk. Többek között az Antwerpeni Egyetemmel, a RITS-szel (brüsszeli művészeti iskola) és a Toneelacademie Brusselsszel vagyunk együttműködésben. Egy EU-s kutatási programban is benne vagyunk, így tudunk hozzájutni a felszerelésekhez. Készülnek majd dolgozatok és tudományos leírások is arról, amin dolgozunk.

Moha: Hogyan képzeled a jövőt ötven év múlva?

Eric Joris: Miért ötven?

Moha: Mert az elég messze van.

Eric Joris: Minden, ami normális lesz ötven év múlva, az már létezik ma is. A mobilitás folyamata az, ami ma nagyon gyorsan megy végbe, ami nagyon sok mindent megváltoztat majd – bevándorlásnak hívjuk most, de szerintem később nem használjuk majd ezt a szót, mert nem lesz értelme. Lesznek határaink, de csak természetesek. A jelenség, ahogyan az emberek ma mozgásban vannak, megváltoztatja a társadalmi berendezkedéseket – úgy, ahogyan az internet is megváltoztatta az információhoz való hozzáférést. A net radikálisan átalakította a világunkat, a mobilitás jelenségében is ilyesmit érzek.