• Moha a Facebookon
  • twitter
  • Rovat rss


„Ott táncolom ki magamból a fájdalmat” – riport a balettosok elzárt világából

Kevés magánélet, emberpróbáló fizikai és lelki munka, rövid pálya, valamiért mégis megéri. Beléjük ivódik, valódi létformává válik, amelytől szabadulni nem lehet. Benéztünk a Táncművészeti Főiskola balettosainak elzárt világába. •

tánc / művészet / egyetem / MOHA magazin 2011 ősz

2011.11.07.

írta/forrás
Tossenberger Adél

„Én is megkérdezem néha magamtól, mi késztet egy tízéves fiút arra, hogy elkezdjen balettozni, mert ez egy kemény döntés” – mondja a 19 éves Darai Tamás, aki idén végez klasszikus balett szakirányon a Magyar Táncművészeti Főiskolán, és már több nemzetközi versenyen is részt vett.

A táncművészeti ugyanis nem hagyományos főiskola, a balett szakra kilenc-tíz éves koruktól járnak a gyerekek. Ahogy a főiskola rektora, Szakály György fogalmaz: ez kőkemény, emberpróbáló kilenc év – hat év előkészítő és három év főiskola.

Az intézmény egy elzárt, védett területen van, de a gyerekek nemcsak fizikailag élnek burokban. Kora reggeltől estig bent vannak: a balettórákat és próbákat délután a hagyományos oktatás váltja fel, este pedig szintén rendszeresen próbálnak a fellépésekre. A rektor szerint ennek előnye és hátránya is van. A bezártság például nagy fegyelemre neveli őket, munkájukra könnyebben koncentrálnak, és mivel nagy dózisban, ömlesztve kapják a kultúrát, megtanulják szeretni vagy legalábbis tisztelni a művészetet.

„A mai világ nem azt sugallja, hogy hosszú, kitartó munkával karriert lehet építeni és pénzt lehet keresni, hanem azt, hogy ha elénekelsz egy dalt vagy eltáncolsz valamit, akkor egyik napról a másikra sikeres lehetsz. A tehetségkutató show-műsorokban azt elfelejtik hozzátenni, hogy általában annyit is ér az a pillanatnyi tudás meg az az ismertség, mert nagyrészt nincs mögötte hosszan tartó valós tudás” – magyarázza Szakály.

Legyőzni saját magad

A szintén végzős Szalai Emese szerint mégsem az elzártság jelenti a legnagyobb kihívást, azt mondja, ebben a pályában az a legnehezebb, hogy mindennap le kell győznie saját magát, és mindennap ki kell hoznia magából a maximumot, különben nem fejlődik. Tamás ezt úgy fogalmazza meg: „A pályánk végéig mindennap be kell mennünk a balett-terembe, és ezt azzal a felütéssel, hogy »már megint gyakizni kell« vagy hogy »már megint ugyanazt kell csinálni«, nem lehet. Meg kell találni benne a szépséget.”

S bár a balettmesterek szerint a terembe nem szabad bevinni a külvilág problémáit, Emese és Tamás szerint ez szinte lehetetlen. „A balett lelkileg legalább olyan megterhelő, mint fizikailag. Én maximálisan beleviszem az érzelmeket, mindig ott táncolom ki magamból a fájdalmat, ha pedig boldog vagyok, az visz előre. Így élem túl, és a balett ettől több mint sport” – meséli Emese.

Nagyobb volt a szigor

Azt is megtudjuk, hogy korábban jóval nagyobb volt a szigor az intézményben, például vizet sem lehetett bevinni a balett-terembe, mert az „szent és sérthetetlen” volt. A gyerekek súlyát anno rendszeresen ellenőrizték az úgynevezett „mérlegelés” során, de ma ez már inkább ránézésre történik, elfogadták, hogy humánusabb módszerek is léteznek.

Ennek ellenére is előfordul, hogy a gyerekek nemcsak a táplálékot, de a vizet is megvonják maguktól vagy éppen hashajtót vesznek be, hogy megfelelő legyen az alakjuk. Ha nem figyelnek oda, könnyen kialakulhat náluk anorexia vagy egyéb testképzavarok, amely a rektor szerint semmivel sem fordul elő többször itt, mint más iskolában.

Természetesen a másik véglet is előfordul, amikor a diákok édességbe fojtják a bánatukat. Épp ezeknek a szélsőséges megoldásoknak az elkerülése miatt fektet nagy hangsúlyt az intézmény a tudatos táplálkozásra: saját konyhájuk van, amelyet dietetikus felügyel, és odafigyelnek arra is, hogy a gyerekek elegendő információt kapjanak például az ételmegvonás esetleges következményeiről.

Magánélet nélkül

Amit szintén fel kell adniuk nagyon korán, az a magánélet. Emese, akit az Év kollégistájának is választottak, kilencévesen költözött fel Gyöngyösről Budapestre, azóta heti egyszer látja a családját, de azt mondja, maga is meglepődött azon, milyen könnyen vette ezt az akadályt: „Le voltunk kötve a nap 24 órájában, ebben a kollégiumban pedig saját kis családom lett, nagyon szoros barátságokkal.”

Tamás szerint is kevés szabadidejük van, és bár néha jó lenne, ha több lenne, különösebben nem zavarja a helyzet: „ebben élek, ehhez szoktam hozzá, ilyen ez a szakma” – mondja. Abban mindenki egyetért, hogy ehhez a pályához elhivatottság kell, útközben pedig nagyon sokan feladják, lemorzsolódnak.

„Van olyan, aki maga adja fel, de akad olyan is, akit mi tanácsolunk el, ami az első 6 év alatt gyakran megtörténik” – mondja Szakály György, aki szerint az sem ritka, hogy miután elvégzi valaki a kilenc évet, bejelenti, hogy jelentkezik egy teljesen más jellegű egyetemre. A tavalyi érettségizők közül például nyolcan döntöttek így, de az is igaz, hogy önszántukból, véglegesen kevesen mondanak le a táncról.

Külföldön van munka

Az itt végző diákok azonban végül szinte mind külföldön helyezkednek el, mert a hazai lehetőségek nagyon korlátozottak – Emese és Tamás is ezt tervezik. Tamás már több nemzetközi versenyen is részt vett: Isztambulban döntős volt, Pekingben és Lausanne-ban pedig középdöntős. Ez utóbbira a világ minden tájáról jönnek mesterek, és aki nekik megtetszik, azt elhívják a saját iskoláikba, társulataikhoz. Tamás több ajánlat közül választhatott, így került el Houstonba, melynek utánpótláscsapatához diplomakoncertje után is szívesen visszamenne, mielőtt egy profi társulathoz csatlakozik.

Emesének is az az álma, hogy egy jól működő, fiatalos, haladó szellemiségű társulathoz csatlakozhasson külföldön, amelyik nemcsak klasszikus balettel, hanem kortárs táncokkal is foglalkozik. A fiatalok ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy ez a pálya véges, és egy sérülés is bármikor beüthet.

Rövid pálya

Emese azt mondja, a sérülésekre nem lehet lelkileg felkészülni, de úgy kell tanulni, hogy bármikor megtörténhet, és el is tanácsolhatnak, akkor viszont valahogy folytatni kell az életet. A nőknek emellett a gyermekvállalásra is gondolniuk kell: vagy a pályájukat megszakítva, vagy időben nagyon kitolva vághatnak bele.

A fiatalok most úgy látják, 30–35 éves korig lehet érdemben csinálni ezt a szakmát, de személye válogatja. Épp ezért alternatív utakban is kell gondolkodniuk: Emese szívesen lenne kritikus, táncelméleti szakíró és balettmester is, de a sérülések utáni rehabilitációban is szívesen segítene egészségterapeutaként. Tamás élesebb váltásban gondolkodik, ő valamilyen vállalkozást indítana a balettezés után. Egy azonban biztos: ez a létforma óriási űrt hagy majd maga után.

Hogy egy ilyen rövid pályába miért ölnek mégis ennyi energiát? Erre szinte lehetetlen válaszolni, a fiatalok mégis megpróbálják. Bár Tamásban gyakran felmerül, hogy kiszáll, igazán sosem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta. „Szeretem csinálni, nézni és tanulni ezt a táncformát, az életem része lett. Ez nemcsak egy különóra suli után, hanem létforma. Nekem ez adja a legtöbbet.”

Emese szerint a balettben épp az a legszebb, ami a legnehezebb, vagyis önmaguk legyőzése, de a tapsvihart hallgatni egy-egy előadás után is felejthetetlen érzés. Arra egyébként nagy hangsúlyt fektet az iskola, hogy a táncosoknak minél több lehetőségük legyen színpadon szerepelni.

Nem vált a magyarok vérévé

Kérdés ugyanakkor, mennyire nyitott a befogadó közönség mindarra, amit egy balettművész adni tud. Szakály György szerint ugyanis a balettművészet nem épült be annyira a magyar kultúrába, illetve a színház világába, „nem vált vérévé a magyar embernek”.

Jó előadásokkal ugyan közelebb lehetne hozni az emberekhez a balettet – mondja –, az emberek többségének azonban sokkal kényelmesebb, ha a szájába rágják, mi egy darab mondanivalója. Szerinte buta dolog minden mozdulatot lefordítani közérthető nyelvre: „a nézőben azt kellene erősíteni, hogy hagyja magát szabadon, hagyja hatni a gondolataira a mozdulatot, bízzon a fantáziájában”.

Felmerül, hogy segíthetne a balett beágyazottságán a többi művészeti ággal való szorosabb együttműködés, de ez egyelőre gyenge pontja a főiskolának. Bár fotósok és filmesek rendszeresen járnak az intézménybe, a rektor szerint erősíteni kéne a kapcsolatfelvételt a többi művészeti képzéssel is.
 

Egyéb lehetőségek

A Magyar Táncművészeti Főiskolán a művészképzésen belül a klasszikus balett szakirány mellett a néptánc szakirány tekint vissza a legnagyobb múltra, de már létezik a moderntánc- és a színházitánc-képzés is. A pedagógusképzőn a hallgatók választhatják a táncos és próbavezető, illetve a koreográfus szakokat is, de táncelméleti vonalon is szakemberré képezhetik magukat.
 

Szakály György

Szakály György 1967–től 1976-ig volt a Balettintézet növendéke, majd egyéves ösztöndíjat nyert a leningrádi Vaganova Balettiskolába, ahol G. N. Szeljutszkij, Szergejev és Eifman balettmesterektől tanult. 1977-ben a Magyar Állami Operaház alkalmazta kartáncosként, de hamarosan számos darabban táncolt fontos szólószerepet: 1979-ben nevezték ki magántáncosnak. Díjai: Évad legjobb táncosa (Magyar Táncművészek Szövetsége díja, 1983), Liszt-díj (1984), érdemes művész (1985), Kossuth-díj (1991), EuroPAS Magyar Táncdíj (2000), kiváló művész (2000), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2009).
 

Fotó

BelépőTrash refreshRomani Divatbemutató szeptember 21.PaintballVizsgadivatAz új szépségideál az androgünAntwoord a Sound legbetegebb koncertjeMenni vagy nem