A hangulatgyilkos PPP
Az utóbbi évekbnen egyre több kollégiumot újítottak fel PPP-együttműködés (public-private partnership) keretében, amikor is befektető magán cég vált az intézmények üzemeltetőjévé. Ez nem csak szépre mázolt falakkal és új zuhanyrózsákkal, de gyakran radikális átalakulásokkal is járt. „A régi Kármánban szobát festhettél, a folyosóvéget berendezhetted tanulószobának, mozinak, műtőnek, akárminek. A falakon kultikus szimbólumok, visszadobott vagy épp elfogadott műszaki rajzok, plakátok díszelegtek, láttam ajtóra celluxozott motorkereket is. Első látásra rendetlen volt, viszont pont ettől a megfoghatatlan kavalkádtól lett otthonos a számunkra” – meséli Lóri, aki a BME Kármán Tódor Kollégiumának lakója volt a felújítás előtti és utáni időszakban is. „Tulajdonképpen egy saját város alakult ki a falak között. Volt, aki egy hétig ki sem mozdult, hiszen mindent be lehetett szerezni házon belül a sörtől a mirelit csirkéig” – teszi hozzá a már végzett gépészmérnök, Eszter. Az ajtókon olvasható velős egysorosok és a folyosón tartott hajnali palacsintasütések már csak a felsőbb évesek szép emlékei, ehelyett maradtak a hófehérre meszelt falak, az agresszív neonfény és az olykor betarthatatlanul szigorú szabályok, például, hogy a bútorok elmozdítása szigorúan tilos. „Minden szinten két kamera vigyázta a tulajdonunkat, ezzel párhuzamosan elpusztított minden folyosói tevékenységet, ami nem a rajta áthaladást jelentette. Többször szólítottak fel arra, hogy tízen már ne üljünk le a szobák elé beszélgetni. Ha mégis előfordult, hagytak nekünk egy papírt, hogy felírjuk rá a nevünket. Azzal fenyegettek, ha megtagadjuk, rendőrségi ügy lesz a dologból, mert a kameraképekből nem tudták kideríteni, kik voltak a szabályszegők” – mondja Lóri. Persze a valódi közösségi élet egyáltalán nem veszett ki a kollégiumokból. „A diákbizottságok általánosságban nagyon sok programot kínálnak, nálunk is heti rendszerességgel van filmklub, teaház és sportolni is lehet az épületen belül” – így Bálint, az ELTE Kerekes Úti Kollégiumának teljes mértékben elégedett lakója. Ez az épület azonban nem a tudományegyetem tulajdona, a bérleti szerződés pedig pár év múlva lejár, így a sok itt lakó is izgulhat, mi lesz alkalmi otthonuk sorsa.
Természetesen nem szabad elhallgatni a PPP-konstrukció előnyeit sem, az épületek tisztábbak és biztonságosabbak, ráadásul a hajléktalanok sem járnak már be fürdeni, állítja Eszter, aki felsőbb évesként már jobban tudott az új rendszerrel azonosulni, annak pedig különösen örült, hogy a dohányzást kitiltották a folyosókról. A nézeteltérések is egyre ritkábbak, az üzemeltető kezdi megtalálni a közös hangot a hallgatókkal, és már a bútorok is elmozdíthatóak, persze bejelentés után és egy bizonyos összeg ellenében. A sok pozitívum ellenére azért kijelenthető: az igazi gépészkoli-hangulat sosem lesz a régi.
Posztkollégista közösségiség
„Az új Kármánt egy norvég felső-középosztálybeli elmeintézethez hasonlítanám, ahol a személyzet udvarias, de az egyéni kérésekkel szemben visszautasító és magyarázatképp a házirendet lengeti” – állítja Lóri. Ő és három barátja ma már egy egyetemhez közeli albérletben élnek. Nem önszántukból költöztek, de már nem is bánják. „Az albérletet érzem most a legjobbnak, mert saját életterem van, megfizethető és sokkal racionálisabbak az együttélés szabályai: nem kell például a barátnőm érkezését bejelentenem” – teszi hozzá. Ha a PPP-rendszer általánosan elterjed a magyar felsőoktatásban, lehet, hogy egyre több albérleti társulás fog alakulni.
A lakóközösség, mint életforma, mivel nem egyetemhez kötött, reális alternatíva maradhat a tanulmányok után is, ha nem szeretnénk elveszíteni a „valahova tartozás” érzését. Fatér Ambrus és Szépe András víziója a lakóközösség létrehozása, ahol hasonló gondolkodású és értékrendű emberek élnek egymás szomszédságában, hatalmas, mindenki által használható terekkel, kocsmával, mosókonyhával, a későbbiekben akár saját óvodával. A végcél még messze, a közösség azonban már alakulóban. Az ötlet megálmodói nem gondolkoztak házfoglalásban, jogilag rendezett keretek között akarják álmukat megvalósítani. „Nem egy hippikommunát szeretnénk létrehozni, hanem egy lakóközösséget valódi emberi kapcsolatokkal, egymásnak kapaszkodóként szolgálva” – mondja András, az ELTE szociológus doktorandusz hallgatója. Az „építkezés” első állomása a fiúk albérlete, nappalija valódi találkozóhellyé nőtte ki magát. Alakultak itt már politikai szerveződések, civilek stencileztek, transzparenseket készítettek, és akkor a hatalmas házibulikról még nem beszéltünk. „Nem hipsterek vagyunk, hanem kritikusan gondolkodó fiatalok, akikben benne van generációnk cinizmusa, de inkább tenni szeretnénk valamit és nem külföldre költözni a magyar valóság elől. Ehhez pedig szükségünk van egy ilyen bázisra” – András.
